bucuslife

       Szeretethiány

Egy hiány kezd el felerősödni bennem,

E világban már nincs, ki szeretne engem.

Nincs, ki átöleljen, ha rosszálomból ébredek,

Nincs, ki jó útra térítsen, ha valamiben tévedek.

Nem maradt más számomra csak a magány,

Egyre elviselhetetlenebb a szeretethiány.

Nincsen senki, aki segítsen rajtam a bajban,

A barátok hátat fordítottak sorban hajdan.

Számomra a szeretet csupán egy illúzió.

Elfelejtette már teljesen ez a generáció,

Hogy mi a szeretet s mi a barátság lényege,

Hogy egykoron miért ezek uralták az életet.

Szobámban tengődöm magányosan, egyedül,

Szívem s lelkem ettől teljesen elgyengül.

Nincs kivel együtt lenni, s találkozni,

Manapság senkivel sem lehet barátkozni.

Szürke az élet és borzasztóan unalmas,

A magánytól már én sem vagyok rugalmas.

Egy fájdalmas érzés önt el belül teljesen,

Szeretethiánytól tönkre mentem rendesen.

Fekszem az ágyon, mint szemét a kukában,

Mint egy hajléktalan elhagyatva vackában.

Az embereknek én már semmit sem érek,

Nem keresnek, mert elfelejtettek végleg.

Garázsban felakasztva utolér a végzetem,

Szeretet nélkül szart sem ért az életem.

Nincs akit szeretek, s nincs aki szeret,

Nincs ki azt mondja, milyen jó együtt veled.

Öngyilkos lettem s a Pokolba mentem,
A Sátán igazbarátként fogadott engem.

Mintsem hogy az Isten szolgálja legyek,

Inkább a Pokolba a barátomhoz megyek.

Szeretethiány így vetett nekem véget,

Az emberek élvezik nélkülem a létet.

Mindenki boldog hogy végre meghaltam,

Főleg azok, kikre úgymond tapadtam.

                                                   Antal Dávid

                                                    2010.03.20.