Öt éve sújtó depresszió

A depresszió kialakulása

        Hm… Az élet sosem volt egyszerű. Ezt gyakran tapasztalom a saját bőrömön. Az elmúlt 5 éves depresszió nagyon sok energiámat felemésztette.

Amióta 2006-ban leérettségiztem és ott hagytam a sulit, azóta nem találom önmagam. Egy nagyon összeszokott, jól együttműködő közösség tagja voltam. Gyakran éreztem, hogy fontos vagyok a közösségnek, mivel általában tőlem kértek rajzlapot, ceruzát, hegyezőt, radírt, tőlem kérték el lemásolni az angol házit és néha a matek házit is. Mélyen érintett, amikor kiléptem ebből a közösségből, akikkel 5 évig „éltem együtt”. Onnantól kezdve aktívan próbálkoztam a lányoknál a magány miatt, de az elmúlt 5 évben nem ért más ezen a téren, csak pofára esés és kudarc. Ettől még lejjebb süllyedtem a depresszióban, feladtam teljesen a reményt az iránt, hogy egyszer majd fontos leszek valakinek és szeretni fog. Azóta se tudok kimászni a depresszióból.

Mélyülő depresszió

        A barátok jönnek-mennek az életemben. Annak ellenére, hogy én még soha nem fordítottam hátat egy barátomnak se, nekem mégis hátat fordított a barátaim nagy része. Általában viszonylag hosszú ideig szoktam próbálni keresni a kapcsolatot az emberekkel, SMS-eken, MSN-en vagy Facebook-on keresztül, de mivel mások nem nagyon szoktak viszont keresni, így egy idő után megunom a dolgot és feladom. Manapság szinte már csak 1-2 barátommal beszélgetek. Egyre nagyobb és egyre elviselhetetlenebb a magány.

        Ennek következtében elkezdtem chatelni, hogy új embereket ismerhessek meg. Napi 14-15 órát chateltem, de otthon nem nézték jó szemmel, mivel senkit nem engedtem oda a gépemhez. Anya elkönyvelt gépfüggőnek s innentől kezdve a családi helyzet is elkezdett omladozni. Anya és köztem megszűnt a bizalom, a nevelő apámmal mindig, mindenen veszekedtem. Ekkor elegem lett Kecskemétből…

Új remények?

        2010-ben felvételiztem egy Győri egyetemre, ahova sikerült is bekerülnöm. Jelenleg másodéves hallgató vagyok a szociális munka szakon. 4 évnyi depresszió után a sok újdonság hatására végre kicsit sikerült kimászni a depresszióból. Abban a reményben jöttem Győrbe, hogy lesznek új barátaim, akikre számíthatok, lesz kivel sörözni, moziba járni vagy bulizni. 1 évig úgy éreztem, hogy beteljesült a remény. De minden csoda csak 1 évig tart! Most, hogy elmúlt az újdonság hatása, kinyílt a szemem és kezdek tisztán látni. Rájöttem, hogy igazából nem sok minden változott meg az életemben. Magányból magányba menekültem… A napjaim hosszúak és unalmasak, magányosak. Naponta 7-13 órát ülök végig a suliban síri csendben, utána hazamegyek az albérletbe és a napom megmaradt részét egyedül töltöm.

Visszasüllyedés

        A magány miatt menekültem el Kecskemétről 210 km-re az újremények hitében, de 1 év után ezek a remények meghaltak bennem és visszaestem a depresszióba.

Itt élek egy nagyvárosban, messze az otthonomtól, ahol szinte nem ismerek senkit a sulin kívül. Ha bemegyek a központba soha nem látok ismerős arcokat, a többi ember megvetően, gúnyosan szokott rám nézni. Nem érzem magamat idevalónak.

Győr még jobban elszakított az otthon megmaradt barátaimtól. Már velük is alig tudok kapcsolatot tartani. A városban vagy és az Árkádban nap mint nap érnek lelki megaláztatások, a külsőm miatt. Igaz 24 éve élek ezzel együtt, de mégis rosszul érint lelkileg. Itt Győrben nincsenek barátok, akik megvédenének vagy kiállnának mellettem az ilyen helyzetekben. Egyre jobban félek kimozdulni, mert nehéz elviselni az emberek megvető és lenéző tekintetét. Mostanában egyre jobban hiányzik Kecskemét, az otthonom, ahol az emberek többsége már megszokott az elmúlt 24 évben. Egyre erősebb bennem a honvágy, ami még jobban erősíti bennem a depressziót.

        Az egyetemen a csoportba se sikerült teljesen beilleszkednem. Egy éve szinte minden csoporttársammal próbáltam kapcsolatot tartani, de ők nem nagyon viszonozták, így feladtam. Egyre kirekesztettebbnek érzem magam. Két hónapja gondolkozom rajta, hogy itt hagyom ezt az egészet és hazaköltözöm. Bár magát a szakot szeretem, így nehéz a döntés.

A depresszió családi okai

        A szüleim 13-14 éve elváltak. Azóta anyunak 2 élettársa is volt 6-6 évig. Apunak csak 1 élettársa van, akivel már 10 éve együtt élnek. Anyával nagyon megromlott a kapcsolatom, amikor gépfüggővé nyilvánított és elvitt pszichológushoz. Utána 2-3 évig nem nagyon álltam vele szóba, nem bíztam benne. A nevelőapámmal pedig rendkívül sokat veszekedtem és ő is sokat tett hozzá ahhoz, hogy anyával rossz legyen a viszonyom. De már 2 éve nem él velünk, 2009-ben elköltözött. Amióta egyetemre járok, és keveset vagyok otthon, anyu és köztem elkezdtek helyre jönni a dolgok. Az elmúlt félévben olyannyira helyre jött minden, hogy újra elkezdett hiányozni a léte, a kapcsolat újra elmélyült. Az ő hiánya is mélyíteni tudja néha a depressziót.

        Az életemben mindössze csak két ember létezik, akik valamennyire át tudják érezni azt a helyzetet, amikor megaláznak az utcán. A két ember közül az egyik a testvérem, aki két évvel fiatalabb nálam, szóval viszonylag egy korosztályba tartozunk. 22 év alatt ő nagyon sokat tapasztalt abból, ami engem ér a világban, ő az egyetlen, akihez fordulni tudok a megalázások után. A másik ilyen személy pedig anyu, aki a világra hozott, ott volt minden fontos lépésemnél. Ő is sok mindent megélt velem.
        De a testvérem 2 hónapja kiment Hollandiába egy évre dolgozni, és ritkán tud nethez jutni, ezért nagyon ritkán tudok vele beszélni. Pedig nagyszükségem lenne rá mostanában, hogy egyre több megaláztatás ér, hiszen ő a lelkitársam. Nincs senki, akivel beszélhetnék ezekről a dolgokról, nincs senki, akire néha támaszkodhatnék. Ez nagyban felerősíti a depressziómat.

        A helyzet egyre rosszabb. Anyu is elhatározta, hogy tavasszal kimegy egy évre külföldre dolgozni és akkor szinte egyedül maradok itthon. Eleinte nem vettem komolyan a dolgot, de egyre többet beszél róla anyu, egyre jobban tervezget. Úgy néz ki, hogy egy időre elveszítem mind a két személyt, akik igazán fontosak nekem, akikre támaszkodhatok, és együtt tudnak velem érezni a megalázó helyzetekben.

Az unokatestvéremék is kiköltöztek egy hónapja Angliába pár évre, tőlük is elszakadtam.

Elhunytak emléke

        Amikor megszülettem még éltek anyai ágon a dédszüleim, gyakran átmentünk hozzájuk. A 90-es években sajnos elhunytak mind a ketten. Sok családtag halálát éltem meg 24 év alatt, köztük az apai ági nagypapám halálát is. De amíg kicsi az ember, addig kevésbé fogja fel a dolgokat. Most hogy felnőttem, most kezdtem el érezni egykori családtagjaim hiányát. Sok kérdés kavarog bennem, amit szívesen feltettem volna nekik érett koromban. Hiányuk szívem mélyén, még ha néha titokban is, de sokat hozzátesz a depresszióhoz.

        Volt egy barátom, akit szinte születésem óta ismertem, két évvel volt idősebb nálam. Anyukája és az én anyukám partnerek voltak, amikor még óvónők voltak. Együtt nőttünk fel, 14 éven keresztül együtt jártunk nyaralni. Végül egy középiskolába jártunk, mind a ketten művészeti szakra. De 2006-ban egy házibuliban leesett a lépcsőn és beverte a fejét. Még ott a helyszínen életét vesztette. Elveszítettem egy jó barátot is. Mostanában kezdek rájönni, hogy ezeket a dolgokat sem sikerült még feldolgoznom.

Küzdés a depresszió ellen

       Immáron 5 éve küzdök a depresszióval. Egyszer-kétszer már igénybe vettem szakemberek segítségét is. Amikor anyu gépfüggőnek nyilvánított 4 évvel ezelőtt, elvitt a rendőrségre egy pszichológushoz, úgy gondolta, hogy ez segíthet a dolgokon. De igazából nem volt túl nagy hatással rám, csak a kapcsolatunkat tette tönkre pár évre. Anyu nem nagyon akarta meglátni az eredeti problémáimat. 

Később egyik barátom próbált meg segíteni, akinek pszichiáter az édesanyja. 3 éve egyik este áthívtak magukhoz egy kis beszélgetésre. A külsőm volt a fő téma. A beszélgetés hatására utána néztem pontosan a genetikai betegségemnek. Ez az alkalom 2-3 hónapig adott erőt a depresszióval szemben. Majd mivel ismét visszaestem 1 évvel később, azaz 2 éve anyu elvitt egy kineziológushoz, akihez egy évig jártam. Az ő hatására megpróbáltam kinyílni a világnak, és jelentkeztem a Győri egyetemre. De mint már említettem, minden csoda csak 1 évig tart… és most ugyan ott vagyok, ahonnan elindultam.

        A depresszióm már régóta nehezíti az életem. Mint ahogy kiderült számos oka van. Nem találom a helyem a világban, feleslegesnek érzem magam, amit sok ember éreztet velem, a lányok messzire elkerülnek, a barátok hátat fordítanak, az emberek kirekesztenek, megaláznak, a családom darabokra bomlik.
Mégis mit tudok tenni ebben a helyzetben? Én tudom, mire lenne szükségem, a régi barátokra, akikkel eddigi életem nagy részét töltöttem, egy lányra, aki érezteti velem, hogy valakinek fontos vagyok és érek valamit a számára, mindemellett sok szeretetre és megbecsülésre, elfogadásra. De álmodozni szép dolog… A hosszú évek folyamán teljesen megtörtem, lassan igazi alkoholistává válok. Közel állok a szakadék széléhez és nincs kapaszkodó. Legjobban az frusztrál, hogy az emberek többsége soha nem fogja megérteni, hogy mit miért cselekszem úgy ahogy, és soha nem fogja átérezni, hogy milyen ebben a testben élni megítélve, kirekesztve és ettől a depresszió mélyén rekedve.