bucuslife

Késő esti ihlet a magány csendjében


Jobb lenne minden, ha nem léteznék,
Felvágva az erem elvéreznék…
Vagy holtan lógnék vastag kötélen,
Bús esős időben a főtéren.

Mi van velem? Senkit sem érdekel…
Lelkem a Sátán előtt térdepel.
Ott térdel előtte és könyörög,
Miközben vérző sebtől nyöszörög.

Gyűlölöm, hogy létezem, hogy élek!
Hadd legyek eggyé a Pokollal, kérlek!
Ha nem léteznék, minden jobb lenne,
Hadd küldjek egy golyót a fejembe!

Csalódtak bennem nem is kevesen…
Hozzám is vágták igen hevesen.
Soha sem kellettem én senkinek…
Akkor meg minek éljek? Hát minek?

Porig alázott rengeteg ember,
Ki e torz maszk mögé benézni nem mer.
Elfelejtenek, semmivé válok,
Csak tudnám, hol vagytok jó barátok…

Szerelem tusákat sorra vesztettem,
Szívből, igazán hiába szeretem.
Mert külsőm a fontos a sok lánynak…
A belsőmig el már nem is látnak.

Jobb lenne minden, ha nem léteznék,
Felvágva az erem elvéreznék…
Sok ellenségem mind ezt kívánja,
S hogy megtegyem, nyugodtan kivárja.

Késő éjszaka jött meg az ihletem,
Magány csendjében felvágom az erem.
Eltiporva heverek a padlón…
S minden fájdalmat megőriz naplóm.



                                                  Antal Dávid
                                                   2013.06.27.

         Bucibika 2


Megremeg a föld, ha pata kopog,
Egy kis ember jön s tova is robog.
Fején különös sapka díszeleg,
Ez a kisember vajon ki lehet?

Ő az, Bucibika, a fura lény,
Aki hatalmas lelkű, ez a tény.
Aki minden embert szívből szeret,
S a jó vicceken vidáman nevet.

Teste törékeny, de lelke erős,
Őt nem zavarja, ha az ég felhős…
Ereiben bikavér folydogál,
Küzd, hogy tovább éljen a holnapnál.

Remény, a lelkében múlhatatlan,
Élhet sok lány, szíve csalhatatlan.
Hogy miért küzd? Boldogság, szeretet,
Békében akar élni veletek.

Mi fontos neki, család s barátság,
Egy szerető szív a fő kívánság.
Törékeny lény, de pusztíthatatlan,
Szeretet élteti, vitathatatlan!

Kezén csücsül a kis állatkája,
A mindig mosolygós plüss bikája.
Megremeg a föld, ha pata kopog,
Bucibika jön, majd tovarobog.

  
                                              Antal Dávid
                                               2013.06.26.

       Gyűlölöm…

Szívből gyűlölöm, hogy élek,
S hogy az emberektől félek,
Mert gúnyolnak s kinevetnek,
És nincs lány, aki szeretne.

Hogy élek, szívből gyűlölöm,
A fényt manapság kerülöm…
Sötétség, ami betakar,
Szívem dobogni már nem akar.

El kell pusztítani külsőm,
És vele együtt a belsőm.
Külsőm torz, a belsőm ego,
E világba egyik sem való.

Makacs s önfejű a lelkem,
Sokan csalódtak már bennem.
Mindig magamra gondolok,
És csak magamért dolgozok.

Testem apró, kis tömegű,
Fejem pici, sokszögletű…
Szemüvegen keresztül nézem,
Hogy gúnyol engem a népem.

Gyűlölöm, hogy élek,
S hogy magányosak az éjek.
Soha sem kellek senkinek…
Akkor minek éljek? Minek?

Boldogság: oly távoli tőlem,
Már rég kiveszett belőlem.
Sok ember látni sem akar,
Magány köntöse betakar.

Nem én kértem az életet,
A boldogtalan éveket…
Remény, ami elkerül messze,
E világban el vagyok veszve…

Ember voltam, senki lettem,
Szívből hiába szerettem.
Többé már semmit sem kérek…
Szívből gyűlölöm, hogy élek.

                                        Antal Dávid
                                         2013.06.25.

          „Szeretlek”


Egy szó, amelytől boldog a másik,
Egy szó, melyre minden ember vágyik.
Egy szép szó, melytől az élet szebb,
Melytől visszatér az életkedv.

Szó, melynek szíved az otthona,
Melytől oly pompás az orgona.
Egy szó, mely a rosszat elűzi,
S mely az emléket szívedhez fűzi.

Ha kimondom tisztán s őszintén,
Olyankor szívem a főszíntér,
Ahol minden fényesen ragyog,
Hiszen, ha kimondom, boldog vagyok.

S ha fülembe súgod Te is nekem,
Szebbé teszed egyhangú életem.
Csak egyetlen szó a „szeretlek”,
Mely által soha sem feledlek.

Egy fogalom, érzés a szeretet,
Mely nem hagyja kihűlni szívedet.
Melynek lángja fényesen lobog,
Ki szeret, szíve örökkön dobog.  


                                           Antal Dávid
                                            2013.06.25.

          Köszöntő


Összegyűltünk, mert a mai nap nemes,
A tortán kirajzolódik egy hetvenes.
Igaz, egymást nem oly régóta ismerjük,
De Jutka nénit nagyon is tiszteljük.
S megtisztelő e napon itt lenni veletek,
Megünnepelni az elsuhanó éveket.
Sajnos a Tóth család ma nem lehet velünk,
De most tőlük is szól a kis üzenetünk.
Reméljük, hogy szülinap, mi kerek,
Lesz még e társaságban rengeteg,
S így, ahogy most, ünnepeljük meg mind,
Hiszen minden megélt év egy igazi kincs.
Boldog hetvenedik születésnapot kívánunk,
A Tóth család nevében s mind, akik most itt vagyunk!
Minden szomorúságra kétszer annyi öröm jut,
Jutka néni legyen boldog mindig, ezt kívánjuk!


                                                            Antal Dávid
                                                             2013.06.15.

                   Árvíz


A semmiből zúdul nagy hömpölygő áradat,
Az emelkedő víz elönti a házakat.
A rakpartot lezárták, mert víz alá került,
Sok ember otthonából gyorsan kimenekült.

Az utcatáblák is mind elmerültek sorban,
Magyarország ritkán van ilyen nagy gondban.
Megrettenést, rémületet tükröz sok arc,
A magyar embernek megkezdődött a harc.

Önkéntesek százai álltak ki a gátra,
Millió homokzsákot pakoltak egymásra.
Valaki lapátolt s valaki cipekedett,
De a Duna vize még mindig növekedett…

Eme kis országban nagyon sok hős ember él,
Kik összefognak egymással, ha valakit baj ér.
Az egész ország egy emberként fogott össze,
Hogy a sok magyar lélek ne omoljon össze.

A kormány sok falut, családot telepített ki,
Hogy az árvizet épségben túlélje mindenki.
Rengeteg ember dolgozott éjjel és nappal,
Hogy helytálljon a gáton a nagy áradattal.

Sem a bőrszín sem a származás nem számított,
Volt, hogy tolószékes ember töltött homokzsákot.
Több száz katona vette ki a munkából részét,
Hogy megvédje az ország elárasztott részét.

Határon túlról is jött a sok segítség,
Hogy a magyar családokat megsegítsék.
Emberlánc húzódik végig a Duna mentén,
Hősként küzd az ember hét napon és hét estén.

Az egy hetes kemény harc a végéhez ért,
Leapadt a Duna, a sok ember haza tért.
Hősként küzdött az árral a Magyar nemzet,
Nálunk az áradásnak áldozata nem lett.


                                                       Antal Dávid
                                                        2013.06.13.

                 Nem számít


Nem számit, hogy más milyennek lát téged:
Mit gondolsz magadról, csak az a lényeg!
Köpjenek arcon, röhögjenek szemedbe,
Érsz annyit, mint bárki, ez jusson eszedbe!

Gúnyolnak, megaláznak és megtörnek…
Te felállsz mindig, hiába gyötörnek.
A külső csak álca, mely belsőd takarja,
Csak az látja át, ki igazán akarja…

Fejed lehet kicsi, tested meg vékony,
De véred neked is vörös, folyékony.
Lehet, hogy tán hiányzik lábad vagy kezed,
De attól még helyén van szíved és eszed.

Csak te tudod, mi az igaz szeretet,
Kin a világ már oly sokszor nevetett…
Megbocsátás: számodra nem csak szó csupán,
Te megbocsátasz minden sérelem után.

Elfogadni hogy kell, te aztán tudod,
A sok rasszista dumát nagyon unod…
Élsz, mosolyogsz, ezért irigyel a világ…
Ember vagy, így neked is lehet sok hibád.

Piszkálnak ezért és piszkálnak azért…
De az ő kertjük sem teremt több babért.
Te legalább tisztában vagy a hibáddal,
Ezért nem is foglalkozol a világgal.

Hogy mit gondolnak rólad, nem érdekel.
Te csúnya vagy, más hamisan énekel…
Senki sem egyforma, a Föld ettől színes,
Van, ki szegény senki, más gazdag és híres.

Nem számit, hogy más milyennek lát téged,
Te büszke légy magadra, az a lényeg!
Olyan ember nincs, kinek nincsen barátja,
Te egyedi vagy, hát nevess a világra!


                                                                Antal Dávid
                                                                 2013.06.12.

             A lány

Egy reggel úgy ébredtem, szeretem,
Már évek óta csak Őt keresem…
De mindig csak messziről csodálom,
Magányos éjszakákon szép álom.

A fejemben mindig csak Ő jár,
Tőle van szívemben örök nyár.
Ha két barna szemét láthatom,
Elmúlik mindig a bánatom.

Telnek, múlnak, szállnak az évek,
Kezdenek meghalni a remények…
Ha egyszer véletlen hozzám szólna,
Az a legszebb pillanatom volna.

S ha közben mélyen szemembe nézne,
Boldog lennék szerelemben égve.
Mikor megölelnénk egymás testét,
Biztos, hogy örömmámorba esnék.

Barna haja, ha a szélben lobog,
Olyankor szívem hevesen dobog.
Szürke hétköznapok várnak rám,
Ha életemből eltűnik a lány.


                                       Antal Dávid
                                        2013.06.07.

   Semmivé váltam


Már nem kellek az embereknek,
Mit tegyek, ha már nem szeretnek…
Elnyelt teljesen a sötétség,
Nem maradt más bennem, csak a kétség.

Így élek a Földön s harcolok,
De, ha azt akarjátok, meghalok,
S nem rontom tovább a levegőt,
Véresre festem a lepedőt.

Nem szól hozzám és nem követ senki.
Mi boldoggá tenne, már nincs semmi…
Csak árnyékom, ki mögöttem ballag,
Aki, ha fáj valami, meghallgat.

Semmivé váltam, elnyelt a köd,
Lelkem a semmibe nagyokat nyög.
Nagyon gyűlölöm, hogy létezem,
E létet egy csöppet sem élvezem…

Mindenkinek sokkal jobb lenne,
Ha a pokol engem elnyelne.
Rossz természettel áldott meg az ég…
Nem találom a helyemet már rég.

Nincs bennem remény se szeretet,
Régen elfeledték nevemet.
Csak fájdalom van és gyötrődés,
Semmivé vált a nagy kötődés.

Semmivé lettem, senki vagyok,
Már örökre egyedül maradok.
Hogy megszülettem, rég megbántam…
Itt boldogságra nem találtam.


                                              Antal Dávid
                                               2013.05.27.

               A pokol tornácán


Nem kértem életet, nem kértem bánatot, sem szenvedést,
de kaptam mellé elég félelmet, fájdalmat és rettegést…
A könnyeim porba hullnak, én magányosan ballagok,
nincs, akihez szóljak, így egy életen át csak hallgatok.

Az idő rég elszállt és vége van a boldog napoknak,
búcsút intek végleg minden megálmodott szép dolognak.
Búcsút intek barátoknak, szerelemnek, reménynek,
Hagyom, hogy eltiporj, ha ettől érzed magad keménynek…

Megéltem pár szépet s megéltem pár jót is, mit elnyom a rossz,
de engem legjobban, ami aggaszt az, az élet hossz…
Fellobban a tűz, a füst felszáll, elveszett lelkem visszajár,
pokol peremén táncolok s egy démon a sötétbe leránt.

Ebben a világban, ebben a testben tovább már nem bírtam,
sötét és hideg lett, amikor magamat kinyírtam…
Mert nem érdemlem meg e világban a boldogságot,
ezért tömtem magamba egy doboz gyilkos orvosságot.

Én itt voltam, én itt éltem, itt küzdöttem és harcoltam…
de nem bírtam s megtörtem, elbuktam, és végül meghaltam.
Nem én kértem életet, e világban nem akartam élni,
nem akartam egy életen át a többi embertől félni…

De most legyőztem a félelmemet, s megtettem mire vágytam,
Elvettem az életemet s a pokol mélyére szálltam.
Hogy rám pazarolja idejét, már nem kérem senkitől…
Semmivé lettem, s egyszer abból is lettem, a semmiből.


                                                                                      Antal Dávid
                                                                                       2013.05.24.

         Rút kis kacsa


Isten gyűlöl engem, Isten nem szeret…
Minden alkalommal az arcomba nevet.
Én vagyok a rút kis kacsa a Földön,
Sérelmeimet örökre mélyen őrzöm.

Isten csak gúnyból teremtett meg engem…
A többség csak nyomorékot lát bennem.
Akin lehet nevetni s lehet bántani,
Kinek szívén dróttal lehet szántani.

A világ kirekeszti a rút kis kacsát,
Szívem elveszít minden lelki csatát.
Én csak gúny vagyok, egy rossz vicc, semmi más,
Ha gúnyosan néznek, dermesztő a hatás.

Égiek az életemet fentről nézik,
S élvezik, ahogy szívem sebtől vérzik.
Csúf komédia ez az egész élet,
Égi színházban ingyenes rá a bérlet...



                                              Antal Dávid
                                               2013.05.24.

         Ég és föld között



Születni kell, minden nappal újra s újra,
Álmodni azt, ami nem válhat valóra…
Harcolni kell, meghalni és szeretni még,
E világban hidd el, ez mind nem elég!

Ég s föld között, létezik egy világ velem,
Ideszülettem, így itt van az én helyem.
Nincs senki más, aki a helyemre léphet,
„Ha itt születtél, akkor itt is kell élned”…

Ég és föld között létezek egy világban,
Emberként elsüllyedek a sok hibámban.
De nincs más idő és nincsen másik hely sem,
Nagy szívemet e torz külső mögé rejtem…

Meg kell születnem minden nappal újra,
S álmodnom kell, ami nem válhat valóra…
Egy kedves lányról álmodom, aki szeret,
Aki mellett szívem mindig boldog lehet.

Minden nap lelki háborúba indulok,
És önmagammal vért izzadva harcolok,
Hogy tovább tudjak hinni az álmaimban,
S boldoggá válhassak egyszer vágyaimban.

Születni kell, mindig újra és újra,
Harcolni kell a lelki háborúba…
Reménytelenség győz, küzdök, de hiába…
Esély számomra nem létezik e világba.


                                                    Antal Dávid
                                                     2013.05.23.

        Depresszió


Sötét felhők uralják a kék eget,
Depresszió fojtogatja lelkemet.
Sötétbe borul, megroskad a lelki világ,
Elhervad szívem kertjében minden szál virág.

Értelmét nem látom annak, hogy élek,
Unom már, hogy minden embertől félek.
Félek, hogy megalázzák lelkem újra s újra,
Gyakran nem is jó visszagondolni a múltra.

Megtörtem, mikor kicsi voltam s gyenge,
Szép a világ, még sem vagyok boldog benne…
Az eső esik, csak esik egyre jobban,
Magánytól szívemben félelem lángja lobban.

Félek, hogy nem talál rám a Nő soha,
S betemet a reménytelenség pora.
És ott megalázva a sötét porban fekve,
Lelki fájdalmamban nyögök fel egyre s egyre.

Szürke felhők lepik el a kék eget,
Depresszió fojtogatja szívemet.
A lelki világ megroskad, sötétbe borul,
Megtört lelkem bezárkózik és visszavonul.


                                                             Antal Dávid
                                                              2013.05.22.

   Álom vagy kedvesem


Csak egy szép álom, hogy van kedvesem,
kivel az ágyon fekszünk csendesen,
de a csendben szívünk hangosan dobog,
s mind kettőnk szeme előtt egy vágy lobog,
a szeretet.

Csak vágyom arra, hogy elfogadjon,
s engem életébe befogadjon,
egy lány, ki kedves, szép, és szereti,
boldogan mondja ki, s nem feledi
a nevemet.

Csak várok arra, hogy megtaláljam,
s majd várom, hogy egyszer megháláljam,
életünk végén, hogy szerette,
s a reménnyel életre keltette
a szívemet.

Csak egy rossz álom ez a valóság…
szívemben hatalmas a csalódás,
hogy nem szívem, a külsőm a fontos,
mely erősen befolyásolja pont most
a létemet.

Fáj, hogy még mindig nincsen kedvesem,
ezért nem élhetek itt lelkesen
a Földön, én így tovább nem bírom,
bár tudnám, hol lehet, kinek írom
e levelet.

Csak egy szép álom, hogy van kedvesem,
mert egyedül fekszem itt csendesen,
a csendben szívem magányosan dobog,
és a szemem előtt egy vágy lobog,
a szeretet.


                                                    Antal Dávid
                                                     2013.05.21.

                   Dilemma


Csak ülök némán egyedül s nézek ki a fejemből,
Huszonhat év után már elegem van a létemből.
Megszületek, élek és majd egyszer meg is halok…
Ez alatt az Égiektől sok jót és rosszat kapok.

De fölösleges az élet, ha egyszer vége szakad,
Itt a Földön oly sokáig az emlékem sem marad.
Engem elfelednek egyszer, és így semmivé leszek,
Életemben a Földön bármit mindhiába teszek…

Hiába tanulok, hiába dolgozom, kárba vész…
Fölösleges minden, hisz egyszer úgyis eljön a vég.
Eme zord világban amúgy is minek létezzek,
Nincs lány, nincs pár, nincs szerelem, egyedül lélegzek.

Senki vagyok, fölösleg, kin nevetnek az égiek…
Van pár szép emlékem is, de azok mind régiek.
Szép emlék sok jó barát, kiknek rég hallottam szavát,
Akik egyszer megtöltötték fura életem tavát.

Földi életemet manapság csak egyedül élem,
Nem szól hozzám már senki, csak a legbelső énem.
Csak nézek ki a fejemből s ülök némán egyedül,
Fölösleges, hogy én létezem, úgy érzem legbelül.


                                                                   Antal Dávid
                                                                    2013.05.20.

          Szarvason

Szarvason, itt van a jó élet,
Tele a sörös korsó, nem szomjaznak a népek.
Két liter sör után mosolyog a szád,
Ha elhiszed, ha nem, itt jobb élet vár rád!

                                                             Antal Dávid
                                                              2013.05.20.

          Diktatúra


Tüzesen izzik a sötétkék ég alja,
Lenyugodni tér a szabad ember napja.
A világ fölött erős, vasakarat áll,
S a népakarata, ereje sírba száll…

Nagy füst gomolyog, tűzbe szállt a törvény,
Ettől keletkezik a lelkekben örvény.
Kútba esik szabadság, biztonság, béke,
Nyugalomnak, egyenlőségnek itt vége…
 
Barátokból ellenség válik hirtelen,
Terror, mi színre lép, véres és kegyetlen.
Diktátor rendelkezik minden élettel,
Vörösre festi a világot véreddel.

Elnyomástól, félelemtől szenved az ember…
Igazáért kiállni többé már nem mer.
Bilincs lóg a kezeken, emberi lelkeken,
Bujkál szegény pára az elhagyott telkeken.

Minden földi ember szabadnak születik,
S amit szívük diktál, azt hűen követik.
Így fellázad a nép a diktátor ellen,
Elnyomást nem tűri az emberi szellem.

A nép erősíti önmagát szívében,
Hogy ne legyen báb a diktátor kézben.
Elég volt a terror, nem kér a nép belőle!
Kitör a forradalom… „Bajtársak, előre!”

Saját életünk csak a mi kezünkben lehet,
Ez ellen egy diktátor mit sem tehet…
Sok ember halt meg, kinek célja a béke,
Szabad az ember, az elnyomásnak vége.


                                                      Antal Dávid
                                                       2013.05.16.

Születésnapomra
(József Attila versátdolgozás)




Huszonhat éves lettem én -
meglepetés e költemény.
csecse
becse:


Ajándék mellyel meglepem
az albérleti szegleten
magam,
magam.


Huszonhat évem elszelelt,
de jogsira még sose telt…
Az ám,
Hazám!


Nem leszek soha oktató,
csak ily billentyűkoptató
derék
legény.


S lehetek, mert Kecskeméten,
felfedeztek egyik évben,
iker
siker.


A sikerem jogosan ért,
a négyszáz-nyolcvan versemért.
„Tovább!” -
mondták.


Én írok is, ha tehetem,
ha hagy időt az egyetem,
néha -
néha.


E verssel ma ünnepeltem,
hogy oly régen megszülettem
én is.
Mért is?


Megmutatom a népemnek,
kis emberek is léteznek
szívvel,
színnel.


Szép költészetem a néphez,
s minden embernek szívéhez
utat
mutat.




                                  Antal Dávid
                                   2013.05.15.

                   Fájó lélek


Szakadó eső mögé rejtem könnyeim s bánatom,
Ez a világ ne láthassa, hogy a lelkem fáj nagyon.
Fáj a lélek, vérzik a szív, ettől meggyötört a test,
A művészember minden képet éjsötétre fest.

Sötétség és fájdalom sugárzik eme sorokból,
Egyedül az ember nem tud felállni a sarokból.
Elvesztem a világban nem találom már az utat,
Hozzám nem szál le angyal, aki helyes irányt mutat.

Szitáló esőben folynak szemem sűrű könnyei,
Lassan csorognak le arcomon lelkem bús gyöngyei.
Eső leplezi könnyem, ember ne lássa, ha sírok,
Hogy azt hihesse mindenki, én bármit kibírok.

De nem! Nem bírok ki mindent… Hisz én is ember vagyok…
Tele hibákkal, arcomon néha mégis derű ragyog.
Sok barát elfordult, kikkel együtt tengettem életem,
Szerelemre nekem esély nincs… magány van s félelem.

Nem jó ez a világ, túl sok időt töltök egyedül,
Ettől török darabokra szépen lassan legbelül…
Magamból általában minden fájdalmat kiírok,
S ülök az esőben, hogy ember ne lássa, ha sírok.

                                
                                                                        Antal Dávid
                                                                         2013.05.13.

          Szakadó esőben


A Rába partján üldögélek, szakad az eső…
Magamba zuhantam, elhagyott a lelkierő.
Átázott ruhám nedves testemhez tapad,
Szívemből a szeretet lassan kiapad.

Esőcseppek mögé bújnak a bánat könnyei,
Szakadó eső sírásomat ily módon leplezi.
Kihalt a Rába partja, kihalt a lelkem,
Lányra, ki viszont szeret, soha sem leltem…

Komor, szürke felhők uralják a nagy eget,
Szerelem nélkül én már éltem éppen eleget…
Kifakult a világ összes élénk színe,
Társ nélkül minek dobogjon az ember szíve…

Fojtogat a magány, magába zár a sötétség,
E világban nem marad utánam örökség.
Csak szakad az eső, teljesen átázok…
A világ már nem egyszer porig alázott.

Porig aláz és a képembe nevet a galád…
Csak árnyék a társam, nem pedig feleség, család.
Megvalósulatlan álmok nagyon fájnak,
Melyek a fejemben szüntelenül járnak.

Az eső a szeretetet szívemből kimossa,
Az élet a lelkemet rendületlen kínozza.
Csak ülök ott a parton, az eső szakad,
Lány és társ nélkül, szívem bánatos marad.


                                                               Antal Dávid
                                                                2013.05.12. 

      Rémes éjszakák


Esik az eső, folynak a könnyek,
Szememre ismét rémálmok jönnek.
Az eső csak esik, halkan kopog az ablakon,
Ismét izzadság szag terjeng e kora hajnalon.

Remegő görcsbe rándult izzadt test,
Rémálmok után meggyötörten fest.
Hiányoznak már a rég nem látott barátok,
Nélkülük felerősödnek a szörnyű rémálmok…

Felülök az ágyon, s még remegek,
Most minden éjszakát átszenvedek…
Kint párás a levegő, bent izzadt a lepedő,
Egyedül vagyok, a sok rémálom nem meglepő…

Esőre kiállva leplezem könnyem,
Magánytól lelkem megtörik könnyen.
Rémálmok után nincs lány, ki hozzám szorosan bújjon,
Így csak várom, hogy a rémálom lassan elmúljon.

Van pár lány, kit kedvelek s szeretek,
De remény nincs, boldog sem lehetek…
Így nem marad más, csak bujkálok és menekülök,
Magány és félelem tengerében elmerülök.

Az eső esik, a könnyek folynak,
A rémálmok tovább folytatódnak.
Éjről éjre szüntelen kínozzák lelkemet,
Depresszió ismét végtelen mélyre eltemet.


                                                           Antal Dávid
                                                            2013.05.10.