Magány Börtöne
Örök boldogtalanságra ítélt engem a világ,
Kezeimben hervad el minden színes kis virág.
Kirekeszt az emberiség, sok barát elfordul,
Magány börtönében a lelkem teljesen eltorzul.
Nem szól hozzám senki, csak ülök a falak közé zárva,
Manapság úgy érzem magam, akár egy árva…
Nevem lassan elmerül végleg a feledésbe…
Belefáradtam teljesen az árral szembeni evezésbe.
Kezemen, s lábamon lógnak a csörgő láncok,
Ajtón, ablakon, mindenütt csak szürke rácsok.
Börtön ez a test, börtön ez az élet,
Csak tudnám mit tettem, miért ez az ítélet?
Reménytelenség, kivel egy cellába zártak,
Itt többé az embernek már nincsen szép álma.
Nincs élet, nincs szeretet se remény,
Csak ülök a magányos börtön nedves kövén.
Antal Dávid
2012.06.03.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.