Depresszió
Sötét felhők uralják a kék eget,
Depresszió fojtogatja lelkemet.
Sötétbe borul, megroskad a lelki világ,
Elhervad szívem kertjében minden szál virág.
Értelmét nem látom annak, hogy élek,
Unom már, hogy minden embertől félek.
Félek, hogy megalázzák lelkem újra s újra,
Gyakran nem is jó visszagondolni a múltra.
Megtörtem, mikor kicsi voltam s gyenge,
Szép a világ, még sem vagyok boldog benne…
Az eső esik, csak esik egyre jobban,
Magánytól szívemben félelem lángja lobban.
Félek, hogy nem talál rám a Nő soha,
S betemet a reménytelenség pora.
És ott megalázva a sötét porban fekve,
Lelki fájdalmamban nyögök fel egyre s egyre.
Szürke felhők lepik el a kék eget,
Depresszió fojtogatja szívemet.
A lelki világ megroskad, sötétbe borul,
Megtört lelkem bezárkózik és visszavonul.
Antal Dávid
2013.05.22.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.