bucuslife

               A pokol tornácán


Nem kértem életet, nem kértem bánatot, sem szenvedést,
de kaptam mellé elég félelmet, fájdalmat és rettegést…
A könnyeim porba hullnak, én magányosan ballagok,
nincs, akihez szóljak, így egy életen át csak hallgatok.

Az idő rég elszállt és vége van a boldog napoknak,
búcsút intek végleg minden megálmodott szép dolognak.
Búcsút intek barátoknak, szerelemnek, reménynek,
Hagyom, hogy eltiporj, ha ettől érzed magad keménynek…

Megéltem pár szépet s megéltem pár jót is, mit elnyom a rossz,
de engem legjobban, ami aggaszt az, az élet hossz…
Fellobban a tűz, a füst felszáll, elveszett lelkem visszajár,
pokol peremén táncolok s egy démon a sötétbe leránt.

Ebben a világban, ebben a testben tovább már nem bírtam,
sötét és hideg lett, amikor magamat kinyírtam…
Mert nem érdemlem meg e világban a boldogságot,
ezért tömtem magamba egy doboz gyilkos orvosságot.

Én itt voltam, én itt éltem, itt küzdöttem és harcoltam…
de nem bírtam s megtörtem, elbuktam, és végül meghaltam.
Nem én kértem életet, e világban nem akartam élni,
nem akartam egy életen át a többi embertől félni…

De most legyőztem a félelmemet, s megtettem mire vágytam,
Elvettem az életemet s a pokol mélyére szálltam.
Hogy rám pazarolja idejét, már nem kérem senkitől…
Semmivé lettem, s egyszer abból is lettem, a semmiből.


                                                                                      Antal Dávid
                                                                                       2013.05.24.