bucuslife

„Meredek út amelyen haladok, vért izzadok, de mégis dalolok. Talpam alatt hegyes kavicsok gyötörnek, amíg bírom addig ballagok"

  1987. május 15-én születtem Kecskeméten. Koraszülött vagyok. Az oka, hogy az anyaméhben a méhlepény nem adott táplálékot, így hamarabb kellett a világra jönnöm császármetszés segítségével. Születésemkor 41 cm és 1500g voltam. Születésem másnapján légzés zavarok keletkeztek, és hónapokon keresztül inkubátorban feküdtem. Születésemkor 2-szer álltam közel a halálhoz. Az orvosok azt jósolták, hogy csak 10 évig fogok élni, mert akkorra az ereim olyanok lesznek, mint egy 80 éves emberé. Egy genetikai betegséget hordozok magamban, melynek neve Short Szindróma. A szindrómának köszönhető a kis termetem, a vékonyságom, a rossz szemem, melyet 1-2 éves koromban műtöttek, mert magas volt benne a nyomás, 2 éves koromban sérv műtétem is volt szintén a betegségem miatt. A tejfogaim nem akartak kiesni, gyökeret eresztettek, így mindet ki kellett húzni szépen apránként, utána 8 éven keresztül fogszabályzót hordtam. A Short Szindróma miatt a szívemen volt egy kis rés, éveken át, jártam szív ultrahangra. Az arcformám belső felépítése olyan, hogy folyton tele van váladékkal, ez okból 1-szer felszúrták az orrom, egyszer pedig átmosták az arcüregem. 5-6 éves koromban átestem egy orrmandula műtéten. A Short Szindróma nagyon ritka a világban, rajtam kívül csak másik 5 embernél diagnosztizálták az egész világon. Az orvosok sem nagyon ismerik, így én csak egy kísérleti eszköz vagyok a számukra. Rengetegszer vettek tőlem vért hogy választ kapjanak a kérdéseikre a betegséggel kapcsolatban.

    A fura külsőm miatt az emberek többsége elítél és kirekeszt, anélkül hogy megismernének. Minden egyes nap a szemembe nevetnek, és a szemembe mondják hogy „te nyomorék”, „kis fejű”, „E.T.”. Az emberek szeretnek rajtam viccelődni, szeretnek megalázni. A lányok is csak a külső és a pénz alapján ítélik meg a fiúkat, nekem egyik sincs, így reménytelen, hogy valaha is kapjak legalább egyetlen egyszer egy lehetőséget a szerelemre. A lányok csak kihasználnak, és aztán alaposan pofára ejtenek. Immáron 22 éve élek így, és nem tehetek mást, csak tűröm minden egyes nap.

    Én egész életemben nem akartam semmi mást, csak szeretni, ez a dolog ad erőt az élethez, de az emberek bunkósága megtanított gyűlölni.

    Annak ellenére, hogy így elbánt velem az élet, kaptam tőle szépet is. Egy nagy és szerető családot, akikre mindig támaszkodhatok, és akik mindig mellettem állnak. Bár megéltem a dédszüleim halálát és egyik papámét is.   Igaz a szüleim elváltak, de a békesség megmaradt a családok között. Az emberek között is vannak rendesek, akik adnak egy esélyt, hogy megismerjenek és elfogadjanak, így ahogy vagyok. Számomra nincsen náluk fontosabb! Ők a bizonyíték arra, hogy nem vagyok rossz ember. De ezek az emberek nagyon kevesen vannak. Az emberiség 80%-a kirekeszt és nem tud elviselni a külsőm miatt.
Az emberek elképzelni se tudják milyen ebben a testben élni, ez okból gyakran támadnak nézeteltérések, mert nem tudnak engem megérteni, de tudom, hogy mások is rengeteg gonddal küzdenek, és akinek csak tudok, segítek, nem fordulok el senkitől. Nem úgy mint tőlem egy jó páran, sőt olyanok akikről azt hittem, hogy igaz barátok...
    Egész életemben a szerelmet kerestem. Mindig mindent megtettem a lányokért, udvarias voltam velük, verset írtam, de a lányok csak a külsőre és a pénzre utaznak... így mindegyik pofára ejett szépen sorban. Az emberek meg csodálkoznak, hogy nehezen bízok meg bennük és hogy lelkileg teljesen roncs vagyok.
Most úgy érzem 22 év után, életemben először megtaláltam az igaz szerelmet.akiért bármit képes vagyok megtenni, és belsőileg megfelelek neki, de még se lehetünk együtt. Csak tudnám miért. Nagyon szeretem őt és ő az első akivel el tudom képzelni az egész hátralévő életemet.Nem akarok mást szeretni. Fáj hogy egyetlen esélyt sem kaphatok. Soha senki nem lesz képes engem szeretni. Így nincs helyem ebben a világban.
A barátaim folyton mondogatják, hogy ne csináljak hülyeséget, de igazából nem nagyon számíthatok rájuk. Soha senki nem hív sehova, se bulizni, se sörözni, se moziba és mindig. mindenki csodálkozik hogy folyton itthon ülök.
Lelkileg teljesen kikészültem a 4 éves magánytól, reménytelen szerelemtől, nagyon mély depresszióba zuhantam, rengeteget gondoltam öngyilkosságra, de soha nem mertem megtenni. Elhatároztam hogy beállok katonának és kimegyek Iraqba vagy bárhova harcolni, mert ott nagy esély van meghalni. Már nagyon elegem van ebből a rohadt világból... nincs benne se szeretet, se bizalom, se megértés... Utálok így élni.

          Gyűlölet

Szakadjon az eső, szakadjon a jég,

Pusztuljon a Föld és mindenki, aki él!

Hűtlen az ember és megbízhatatlan,

Huszonkét év után ez vitathatatlan.

Nem érdemli meg senki azt, hogy éljen,

Bocsánatot tőlem, már senki se kérjen.

Pusztuljon a világ, legyen semmivé,

Az én szívem és lelkem csak ezt szeretné.

Bűnhődjön nagyon, aki belém rúgott,

Remélem lelkük, pokol mélyére zúgott.

A bocsánatkérés most már biz késő,

Mert az ítéletnap minden képen eljő.

Szívből gyűlölöm ezt a világot,

Kiszúrom a szemét mindnek, aki látott.

Szétverem a száját, aki nevetett,

Nem érdemli meg egyik se az életet.

Minden ember, aki engem megbántott,

Ne lássa soha többé a napvilágot.

Pusztuljon a Föld, süllyedjen a mélybe,

Hogy gyűlöletem a végcélját elérje.

                                                         Antal Dávid

                                                          2009.06.27.