bucuslife

    Ennyi volt

Elvérezve heverek egyedül a földön,

A fájdalom miatt, meg kellett magam ölnöm.

Fájdalom, amely engem állandóan kínzott,

És éveken keresztül egyre jobban izzott.

Hat hónap magány, engem teljesen tönkre tett,

S a hatalmas fájdalom örökre bent rekedt.

Magányra a barát ítél, nem az ellenség,

Hova lett ebből a világból a tisztesség?

Mozdulatlanul heverek a földön mától,

Mindazt, amit adtam, nem kaptam vissza mástól.

Se figyelmet, se szeretetet, se bizalmat.

Nos ezért nem is adtam magamnak irgalmat.

Inkább csak én haljak meg, mint az egész emberiség,

Úgy is csak engem utál fent az isteniség.

Nem értem én soha semmit mások szemében,

Boldogtalanul életem, egyedül, reményben.

De most vége mindennek, a fájdalom elmúlt,

Meggyötört halott testem földporában elnyúlt.

Már nem érdekel senki, tapossatok csak rám,

Ha annyira tetszik, hát csórjad el a ruhám.

Porban fekszem eldobva, mint egy darab szemét,

Sikerült meggyilkolnom magamban a reményt.

Reményt, amely mint a tűz, oly hevesen égett,

Bizalmam a barátokban, ez vetett véget.

  Antal Dávid

  2009.10.13.