Sötétben a fény
Egy kocsma sötét mélyén ültem éppen,
Mikor bájos arcod tűnt fel a fényben.
Magányos voltam akkor és elhagyatott,
De a te barátságos fényed beragyogott.
Lehuppantál mellém oda a padra,
S én odafigyeltem minden szavadra.
Megleptél kicsit, mert tudtad a nevem,
Kíváncsivá tett, ki ragyogta be életem.
Nem hittem, hogy egy ily kedves lény,
Ébreszti fel bennem, a rég kihalt reményt.
Kezemben szorongattam az üveg sörömet,
Hogy adhattam belőle, ez adott örömet.
Egy egész estén keresztül mellettem ültél,
S bizony te nekem nagyon kedvesnek tűntél.
Örökre megfogott szikrázó szemed,
Vajon találkozhatok-e még veled?
Megismételhetjük-e majd egyszer a napot,
Mikor kedvességed mindent beragyogott.
A remény még erősen ég én bennem,
Hogy újra látom magam a szemedben.
Szívemben örökre őrzöm a képet,
Mikor a sötétben megláttalak téged.
Hiszem, újra rátalálok a fényre, de nem ma,
Szeretném, hogy tudd, hiányzol nekem Emma.
Antal Dávid
2010.03.08.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.