bucuslife

Hajthatatlanul dobogó szív

A szívem hajthatatlanul csak érted dobog,

Ahogy az élet megállíthatatlanul tovarobog.

Szemeimre éjjel csodaszép álmok jönnek,

Ha rád gondolok, gyakran ellepnek a könnyek.

Mint egy szomorú fűzfa, állok a pusztán,

Ragyogó szemeid magam előtt látom tisztán.

Azok adnak nekem erőt a lelki harchoz,

Hogy csónakom kikössem egy stabil parthoz.

Az élet zűrösen kavargó tengerén te vagy a part,

Mely egy stabil pont az életben és épségben tart.

Kikötöm e parthoz vadul hullámzó csónakom,

S eléd lépve, átölelve téged szebb lesz a holnapom.

Mint dicső lovag, fehér paripán léptetek eléd,

Millió kedves bókot és csókot szórva feléd.

Fél térdre ereszkedve meghajlok előtted Múzsám,

S átnyújtom neked kertemből szedett vörös rózsám.

A szívem hajthatatlanul csak érted dobog,

A szerelem a Földön a legcsodálatosabb dolog,

Amelytől hevesen kalapál szíve az embernek,

De a szerelem terén kifejezni nem mindent mernek.

De én igen! S a szemeidbe mondom, ha kell!

Szívemből szeretlek Múzsám! Kérlek hidd el!

Lovag kezében hervad el a szál vörös rózsa,

Ha nem szereti őt viszont a drága Múzsa.

Gyönyörű álmok jönnek a szemeimre éjjel,

Mert te Múzsám beragyogod életemet fénnyel.

Vadvizeken evezek s néha el is tévedek,

Ha megpillantom két szemed, igazságra ébredek.

Mint a tenger, szívemben oly mély az érzelem,

Rossz kedvemben, bájos arcod magam elé képzelem,

S érzem, ahogy arcomat ellepi egy mosoly,

Olyan vagyok, mint a börtönéből szabadult fogoly.

Boldog, felszabadult és vidám leszek,

Ha kézen fogva csodálhatom gyönyörű szemed.

Mit válaszolsz most, hogy a lovag eléd térdel,

S odanyújtja a vörös rózsát, kinyújtott kézzel?

Szeretetemet elfogadod-e most tőlem,

S birtokba veszel-e egy kis részt belőlem?

Mert a szívem hajthatatlanul csak érted dobog,

Remény lángja bennem olthatatlanul lobog.

                                                           Antal Dávid

                                                            2010.03.15.