Úgy érzem
Közeli helyeken, dombokon, hegyeken,
Lépkedek végig egyedül s mereven.
Már nem vagyok túl fiatal s eleven,
Nem élteti szívemet soha szerelem.
Itt ül a bánat gyenge nyakamon,
Mikor átlépek egy keskeny patakon.
Már nincsen erő eme szavakon,
Melyek kijönnek az emberi ajakon.
Megyek még, de már nem akarok,
Mint egy tó, majd egyszer kiapadok.
Már nem érdeklek senkit, kiakadok,
Az emberek felől akár meg is halhatok…
Arcom mossa eső és szárítja a szél,
A szemeim előtt elhalványul a cél.
Az ember az élettől többet remél,
Szeretet nélkül bizony senki sem él.
Porból lettem és porrá leszek,
Lassan végleg a ködbe veszek.
Utamon is csak félve megyek,
Úgy érzem, már senki sem szeret.
Már nem kísér senki az utamon,
Ez lenne barátságomért a jutalom?
Kifojt kezeim közül a szilárd hatalom,
S lelkemben többé nincsen nyugalom.
Kifut az út vékony lábaim alól,
A sötétség teljesen fölém hajol.
Reménykedem, valaki belém karol,
S az életem vele majd újra rajtol.
Antal Dávid
2010.04.23.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.