bucuslife

   Késsel kezemben

Ahhoz egyetlen vágás is elég lenne,

Hogy a sors önmagát végre bevégezze,

S lehulljak a porba, mint egy darab szemét,

Kit érdekel? Hisz nem fogtam senki kezét.

Én hiába nyújtottam kezemet ezer fele,

Csak átnézett rajtam az emberek üres tekintete.

Csak állok ott egyedül, kezemben egy késsel,

Amit átéltem, azt ember nem fogja fel ésszel.

Csak bután néznek rám gülü szemükkel,

S arcukat fogdossák mind két kezükkel.

Nem értik mitől vérzek ezer helyen,

Mi okozta lelkemen beforratlan sebem.

Pedig egyszerű, nem más, a magány…

Mi ellene a gyógyír? Ez nekem talány.

Hiába bíztam, szívből hiába szerettem,

Világtól elzárva magamba rekedtem.

Ezer apró darabban heverek a padlón,

Lelki fájdalmamat megőrzi a naplóm.

Csak állok egyhelyben késsel a kezemben,

Millió könny ül két szomorú szememben.

Vajon szeret-e valaki, hogy mellettem legyen,

S megragadja erősen kést szorongató kezem?

Egy kedves lánynak, vajon éreke még valamit,

Ki lerombolja körülöttem bánatom sötét falait.

S végre újra meglátom szépségét a világnak,

Kiárasztom szeretetem minden szép kis virágnak.

De vajon van e valaki, aki képes engem szeretni…

Vagy tanítsam meg a világot örökre feledni?

                                                                 Antal Dávid

                                                                  2010.08.06.

           Alkonyat

Szépen lassan bealkonyul felettem,

Amit tudtam, mindent megtettem.

De amit tettem azt mind csak hiába...

Szeretet nélkül maradtam e világba.

Nincsen már remény, elhagy az erőm,

Egyedül kimerülten fekszem a heverőn.

Elnyel mindent a végtelen sötétség,

S én hiába kiáltozok... Segítség! Segítség!

Körülöttem sehol senki, aki meghallaná,

Egy kedves barát segítséget kérő szavát.

Szívem egyre lassabban dobog, majd megáll,

Megérkezett az alkony, az én időm lejárt.

Reménytelenül levegő után kapkodok,

Szeretet nélkül magamra maradva haldoklok.

Minden porcikám fékezhetetlenül remeg,

E világban nem leltem meg szerelmemet.

Oly gyönyörű az alkony, csak hűvös,

Ez a világ régen romlott és züllött.

Hova lett a barát, hova lett a szeretet,

Hova lettek azok kik fogták a kezemet?

Most az alkonyat nyugalmat hoz fejemre.

Ki emlékszik már az én elfeledett nevemre?

A semmi közepén elfeledve heverek,

Akiket szerettem, elengedték kezemet.

                                             Antal Dávid

                                              2010.08.10.