Se szív se kéz
Mint mindig, már megint vesztettem,
Ki voltam? Már rég elfeledtem.
Pórból teremtem és porrá lettem,
Bármi is volt, mind hiába tettem.
A hosszú magányos napokon
Könny csurog le az arcomon.
Mert sajnos én hiába harcolok,
Látod, mindig magamra maradok.
Egy kirekesztett selejt vagyok,
Szívem ettől most nagyon sajog.
Vajon ezt én miért kaphattam,
Hogy így ennyire magamra maradtam?
Betegséget én nem terjesztek,
Porig alázást mért terveztek?
Nem volt még talán elég belőle,
Hogy a padlón heverek megtörve?
S hiába kelek fel újra,
Újabb sebet kapok a múltra.
Számomra az élet tényleg mesés,
Minden küzdelem pofára esés.
Por és hamu, elfújja a szél,
Szívemben örök marad a tél.
Mely felmelegítené, nincs oly kéz,
Meggörnyedek, mert a bánat nehéz.
Hol van a kéz, amely átölel,
S hol a másik dobogó szívzörej?
Mely úgy dobog, mint ahogy az enyém,
S amitől bennem élne a remény.
De nincs szív, mely engem szeretne,
Se kéz, mely magához ölelne.
Egyedül élek, semmit se érek,
Nem teljesül semmi, bármit kérek.
Antal Dávid
2011.02.12.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.