Terepszínű ruhában
Megaláznak folyton s eltipornak engem…
Egy életre megtörik a lelket is bennem.
Elegem van mindenből, unom ezt az életet,
Nem tartogat nekem mást csak magányos perceket.
Belépek a seregbe és kiképzem magamat,
Bőrfejűvé válok, levágom a hajamat.
Terepszínű ruhában masírozok előre,
Engem az sem érdekel, ha valaki lelőne…
Ez lenne a célja, ha én katonának állnék,
Máskülönben a halálra egy életen át várnék.
De fölöslegesen, miért várjak oly sokat?
Ha az élet számomra csak megalázást tartogat.
Esélyt nem érdemlek én soha a boldogságra,
Egy kedves lány sok szeretettel szívem kívánsága.
Külsőm miatt undorodik tőlem a sok ember,
A többségük azt mondja, közöttük élnem nem kell.
Így hát mit nekem az élet, mit nekem a remény…
Huszonöt év magány után nekem ebből elég.
Terepszínű ruhában gyalogolok a sorban,
Golyó által elhullok magányosan a porban…
Antal Dávid
2012.02.18.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.