Szakadó esőben
A Rába partján üldögélek, szakad az eső…
Magamba zuhantam, elhagyott a lelkierő.
Átázott ruhám nedves testemhez tapad,
Szívemből a szeretet lassan kiapad.
Esőcseppek mögé bújnak a bánat könnyei,
Szakadó eső sírásomat ily módon leplezi.
Kihalt a Rába partja, kihalt a lelkem,
Lányra, ki viszont szeret, soha sem leltem…
Komor, szürke felhők uralják a nagy eget,
Szerelem nélkül én már éltem éppen eleget…
Kifakult a világ összes élénk színe,
Társ nélkül minek dobogjon az ember szíve…
Fojtogat a magány, magába zár a sötétség,
E világban nem marad utánam örökség.
Csak szakad az eső, teljesen átázok…
A világ már nem egyszer porig alázott.
Porig aláz és a képembe nevet a galád…
Csak árnyék a társam, nem pedig feleség, család.
Megvalósulatlan álmok nagyon fájnak,
Melyek a fejemben szüntelenül járnak.
Az eső a szeretetet szívemből kimossa,
Az élet a lelkemet rendületlen kínozza.
Csak ülök ott a parton, az eső szakad,
Lány és társ nélkül, szívem bánatos marad.
Antal Dávid
2013.05.12.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.