bucuslife

                Kavargó érzések

Mint egy törött tükör, ezer darabban heverek,

A sötétben egyedül, megállás nélkül remegek.

Kiveszett belőlem a boldogság és az öröm,

Ujjaim végén évek óta nem nő már a köröm.

Fölém magasodnak a szűk, megterhelt falak,

Ajkaimon már nem jönnek ki vidámító szavak.

Feledésbe merülve, lassan magányossá váltam,

Elfelejtettem milyen volt, mikor a napfényben álltam.

Kínzó rémálmok hada cikázik szüntelen fejemben,

Más ember hogy érezné magát most az én helyemben?

Mint a malomkövek, szempilláim oly nehezek,

Étvágyam sincs régóta, így éjjel-nappal éhezek.

Nincsen szerelem, nincsen esély, hát mit érek így?

Mindenkire, kinek párja van, szívem nagyon irigy…

Nevetnek rajtam az emberek, csúf külsőm láttán,

Ha tehetném, testemet a föld mélyére ásnám.

Nem találom a helyem sehol sem a világban,

Pedig már sok országot alaposan bejártam.

Szívemet honvágy kínozza s tépi szét,

Hiányzol nekem édes otthon, Kecskemét.

Mint egy tükör, úgy törött darabokra lelkem,

Úgy érzem mindennap, hogy fölösleges felkelnem.

Az öngyilkosság maga a megváltás lehetne,

De élhetnék boldogan is, ha valaki végre szeretne.

                                                                          Antal Dávid

                                                                           2012.10.02.