bucuslife

     Magány szürke börtönében

A magány szürke börtönébe rég bezárt az élet,

E sötét lyuk mélyén már kialudtak a fények.

Körülöttem rácsok, börtönbe vagyok zárva,

Messze tőlem húgom, anyám, így lettem én árva.

A sötét lyuk mélyén ott fekszem egyedül,

Üressé vált szívem, már semmit sem érzek legbelül.

Két szemem behunyva magam elé képzelem,

Hogy mégis van e világon, ki megfogja két kezem.

Túl hosszúak napjaim, melyeket egyedül élek,

Hogy magányomban ér a halál, mindig ettől félek.

Egyedül meghalni ugyan ki szeretne?

Így nincs, aki Rád emlékezzen, mindenki elfeledne…

Nagy részét átalszom eme nagyon hosszú napoknak,

Úgy se küldenek látogatót a magányos raboknak.

Hosszú évekkel ezelőtt a magány rabja lettem,

Hogy a gép elé tudjak ülni, ágyamból néha kikeltem.

A régi jó barátoknak néha levelet írok facebookon,

De hogy Ők maguktól miért nem írnak, azt viszont nem tudom.

Csak ülök gyakran a gép előtt, üzenetre várva,

De mivel nekem senki nem ír, visszamászom az ágyba.

Magány szürke börtönébe be vagyok zárva rég,

Magánytól fagyos szívemet már befedte a jég.

Magány szürke börtönében én egyedül állok,

A rácsok között kinézve szebb jövőre várok.

                                                                     Antal Dávid

                                                                      2012.11.20.