Világvége
Kétezer-tizenkettő decemberében eljön a világvége,
Az udvaron állva reménykedve tekintek fel a sötét égre.
Izzó meteoritok hullnak alá szürke felhők közül,
Szelíd mosoly bújik elő bánat szülte könnyeim mögül.
Eljött a vég, lángba borul az egész világ a lábaim előtt,
Tudva, hogy megszűnök létezni, ebből nyerek egy kis lelki erőt.
A halál sikolyától hangos eme világ körülöttem,
De én csak nevetek, a magánytól teljesen megőrültem.
Te vagy számomra az öröm és egyben a megváltás, világvége!
Nem marad utánad bánat se fájdalom e kis ember szívébe.
Inkább Te tiporj el engem, mint a sok nő, kiket szerettem,
Szerettem, de hiába… miattuk boldog soha sem lehettem.
Mint ahogy régen a Walles-i bárdok, dalolva megyek a sírba,
Egyedül éltem huszonöt évet… utánam ugyan itt ki sírna?
Égig magasodó lángok zárnak körbe, én még sem félek,
Egy nagy meteorit alá lépek, egyedül minek éljek…
Antal Dávid
2012.12.18.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.