Gyűlölöm…
Szívből gyűlölöm, hogy élek,
S hogy az emberektől félek,
Mert gúnyolnak s kinevetnek,
És nincs lány, aki szeretne.
Hogy élek, szívből gyűlölöm,
A fényt manapság kerülöm…
Sötétség, ami betakar,
Szívem dobogni már nem akar.
El kell pusztítani külsőm,
És vele együtt a belsőm.
Külsőm torz, a belsőm ego,
E világba egyik sem való.
Makacs s önfejű a lelkem,
Sokan csalódtak már bennem.
Mindig magamra gondolok,
És csak magamért dolgozok.
Testem apró, kis tömegű,
Fejem pici, sokszögletű…
Szemüvegen keresztül nézem,
Hogy gúnyol engem a népem.
Gyűlölöm, hogy élek,
S hogy magányosak az éjek.
Soha sem kellek senkinek…
Akkor minek éljek? Minek?
Boldogság: oly távoli tőlem,
Már rég kiveszett belőlem.
Sok ember látni sem akar,
Magány köntöse betakar.
Nem én kértem az életet,
A boldogtalan éveket…
Remény, ami elkerül messze,
E világban el vagyok veszve…
Ember voltam, senki lettem,
Szívből hiába szerettem.
Többé már semmit sem kérek…
Szívből gyűlölöm, hogy élek.
Antal Dávid
2013.06.25.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.