Fájó lélek
Szakadó eső mögé rejtem könnyeim s bánatom,
Ez a világ ne láthassa, hogy a lelkem fáj nagyon.
Fáj a lélek, vérzik a szív, ettől meggyötört a test,
A művészember minden képet éjsötétre fest.
Sötétség és fájdalom sugárzik eme sorokból,
Egyedül az ember nem tud felállni a sarokból.
Elvesztem a világban nem találom már az utat,
Hozzám nem szál le angyal, aki helyes irányt mutat.
Szitáló esőben folynak szemem sűrű könnyei,
Lassan csorognak le arcomon lelkem bús gyöngyei.
Eső leplezi könnyem, ember ne lássa, ha sírok,
Hogy azt hihesse mindenki, én bármit kibírok.
De nem! Nem bírok ki mindent… Hisz én is ember vagyok…
Tele hibákkal, arcomon néha mégis derű ragyog.
Sok barát elfordult, kikkel együtt tengettem életem,
Szerelemre nekem esély nincs… magány van s félelem.
Nem jó ez a világ, túl sok időt töltök egyedül,
Ettől török darabokra szépen lassan legbelül…
Magamból általában minden fájdalmat kiírok,
S ülök az esőben, hogy ember ne lássa, ha sírok.
Antal Dávid
2013.05.13.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.