bucuslife

Buci = örök vesztes, örökös második... csak egy kis észrevehetetlen pont a világuniverzumban, amibe mindenki belerúg, vagy rátapos...

„Születni kell minden nappal újra, álmodni azt, ami nem válhat valóra.  És harcolni kell, meghalni és szeretni még, nem elég”

Nincs senki más, aki helyedre léphet. Itt születtél, és itt kell élned. Nincs másik hely, nincs más idő, meghalnod is, csak itt lehet.

Minek élünk, ha úgy is meghalunk? Aki fél a haláltól retteg attól, ami elkerülhetetlen, akkor miért ne legyünk rajta túl minél hamarabb?

„Legyél boldog még akkor is, ha sírni kell, vigyorogj egyedül, hogyha nincs kivel.”

"Fiatal vagyok a halálhoz, de túl késő, hogy éljek.

Gyenge vagyok, hogy gyűlöljek, elég bátor ahhoz, hogy féljek.

Börtön a test, de ha mégis szabadon szállhat a lélek,

Én inkább meghalok, mint hogy álmok nélkül éljek."     

    Ima a kaszáshoz

Én már csak egyedül benned hiszek,

Egyszer végre én is a tiéd leszek.

A kaszáddal lecsapod majd a fejem.

Sírkövemen, örökkön ragyog a nevem.

Nem tudom, hogy a túlvilágon

Én választom-e meg világom.

Pokol vagy menny, egyik se az én álmom,

Csak szabadon lebegni a túlvilágon.

A túlvilágon sokkal szebb az élet,

Nyugalom van és semmi baj nem érhet.

Szabad lesz a lelkem és végre vidám,

Boldog lesz a sok lelki sérelem után.

Imádkozok hozzád, vigyél el engem,

Semmi fájdalmat ne hagyj meg bennem.

Elegem van már, hogy ilyen világban élek,

Itt akarom hagyni örökre, kérlek.

Vess végre véget a lelki fájdalmaimnak,

De nem akarom, hogy fájjon a barátaimnak.

Én szeretem őket ameddig csak élek,

Magamra maradva, nem élvezet az élet.

El akarom hagyni ezt a világot végleg,

Térden állva könyörgöm, segíts nekem, kérlek.

Kaszáddal könnyedén elnyisszantod a nyakam,

Testem csak úgy lazán a padlóra zuhan.

Esténként imádkozom, hogy gyere el értem,

Véget vetve a szenvedéseknek, ahogy kértem.

Várok én rád, ameddig csak kell,

 Ne feledd, hogy értem egyszer jönnöd kell!

                                                            Antal Dávid

                                                            2008.08.04.  

         A föld alatt

Semmi közepén fekszik a sírom,

Egyedül vagyok, ezért kell sírnom.

Nem maradt senki sem mellettem,

Meghaltam és a pokolba mentem.

A semmi közepén nyugszom egyedül,

Lelkemen hatalmas fájdalom ül.

Nem bírtam tovább elviselni a magányt,

Ezért választottam végül a halált.

Bogarak, lárvák felzabálják a testemet,

A pokolban megalázzák széttört lelkemet.

Az életben is megaláztak, nem kicsit, nagyon,

De a halál után már nincsen többé fájdalom.

                                                             Antal Dávid

                                                              2008.12.04.