Magányos Bika
Kecskemét magányos bikája,
Ki a várost járja, de hiába.
A várost csak körbe-körbe járja,
De még sem talál párjára.
Csak egy magányos kóbor lélek,
Aki tévedésből e világra tévedt.
Utca sárga kövén pata kopog,
Buci közeleg, s tovarobog.
Balra s jobbra forognak szemei,
Miközben kopognak az utca kövei.
Csinos lányok mennek-jönnek…
De szemeiben mind csak könnyek.
Rámosolyogni senki nem mer,
Nem látják hogy ő is ember…
Aki szintén e világhoz tartozik,
S ki boldogságról álmodik.
Bika jegyében született,
De ezer éve nem nevetett.
Mert magány lepte el e lelket,
Nem találja meg a szerelmet.
Kecskemét magányos bikája,
Utca kövén kopog a patája.
Magányosan egyedül él,
Elbújik, mert az embertől fél.
Mindenki csak megalázza,
S lelkileg megtépázza.
Mintha nem is ember lenne…
Nem látnak semmi szépet benne.
Pedig ember, nem is akármilyen,
S nem érti az élet vele miért ilyen…
Csak bízni akar és szeretni,
És végre őszintén nevetni.
Hosszú még nagyon ez az élet,
Magányosan kóborol szegény lélek.
Sokáig kopog még a kövön a pata,
Meddig lesz magányos a kis bika?
Antal Dávid
2010.03.03.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.