A bárányok hallgatnak
(Antal Dávid)
Mostanában szinte mindig egyedül vagyok, így rengeteg időm van a gondolkodásra. Rájöttem a depim alapjára.
Tudom, hogy milyen volt régen az életem és tudom hogy most milyen.
Tudom milyen egy jó családban élni, de azt is megtapasztaltam, hogy milyen amikor apró darabokra szakad az egész.
Tudom milyen volt régen optimistán élni, és azt is hogy milyen most pesszimistán.
Tudom milyen ha az ember tiszta szívből szerelmes, és azt is, hogy milyen ha minden egyes alkalommal pofára ejtik, mert egyedül csak a külső számít ebben a világban.
Tudom milyen volt még amikor kerestek az emberek és fontos voltam nekik, amikor még mellettem voltak a barátaim és lehetett rájuk számítani. Azt is tudom, milyen amikor mindez megszűnik, nem keres már senki és egyik pillanatról a másikra egy névtelen senki leszek… Én bármikor tudok időt szakítani bárkire, még ha fontos dolgom is lenne, de mások ugyanezt? …
Sokan azt mondják, hogy megváltoztam, de ezt nem én akartam… Sokáig próbáltam küzdeni ellene, kerestem az emberekkel a kapcsolatot, megtettem értük mindig mindent amit tudtam, de rájöttem, hogy fölösleges. Engem nem szoktak keresni. Akkor én minek?
Manapság csak ülök magamban és nem szólok senkihez, mások se szólnak hozzám…
Kirekesztődtem mindenhol.
Hiányzik a régi életem, a mostaninak semmi értelme, csak fölösleges.
Ami volt elmúlt, már nem kaphatom vissza… Soha többé nem lehetek az, aki régen voltam.
2011.03.10.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.