Remény ágán
Szívem leül a remény kis ágára,
Talán szebb korszak köszönt világára.
Rendületlenül ül azon az ágon,
S széttekint az alföldi pusztaságon.
Magas a fa, majdnem felér az égig,
Sok csinos lány sétál alatta végig.
Ilyenkor a szív dobogása heves,
A tekintet egy bájos arcot keres.
S ha millió arc között megpillantja,
Szeretetének nagyságát megvillantja.
Végtelen mélyből árad a szeretet,
Életre kelt minden elszáradt levelet.
A szív még mindig tele reménnyel várja,
Hogy végre rátaláljon az ő párja.
Kitől egy életen át hevesen ver,
És minden egyes lelki csatát megnyer.
Szakadhat az eső, tombolhat a szél,
E szív egyedül a reménynek él.
Vihar tombol körülötte, hiába,
Megkapaszkodik a remény ágába.
Magányosan ül a szív a remény ágán,
Nincs még béklyó a semmibe lógó lábán.
Szinte már láthatatlan, olyan pici,
És sok lány bizony észre sem veszi.
De a remény kis ágán a szívem ott ül,
S benne a remény továbbra sem enyhül.
Remény, hogy majd egy lány őt is szereti,
S ha megismeri, többé el nem feledi.
Antal Dávid
2011.05.10.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.