Sóhaj
Eltelt immáron kerek huszonnégy év,
Hogy eme szív a Földön egyedül él.
Neki ebben a világban nincs párja,
Világgá szaladnak a lányok, ha önmagát kitárja.
A külső, mi egyedül fontos a nőknek,
Akik vigyorogva a padlóra löknek.
Huszonnégy év után minek álljak fel?
Hisz nem vagyok más, csak egy poros selejt.
A porban fekszem egyes egyedül,
Amit kívánok, az sosem teljesül…
Egy kedves lány, aki ölelve szeret,
Szívébe zár, s engem sosem feled.
Egy nagy sóhaj és huszonnégy év,
Kibírhatatlan egyedül minden éj.
Antal Dávid
2011.06.17.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.