Sötét felhőkarcoló
Sötétség vesz körül, kegyetlen rémálmok gyötörnek,
Attól félek, hogy lelkileg egyszer végleg megtörnek…
Csak menekülök a szűk, sötét sikátorokban,
S rémálmaim képe folyton a szemem elé lobban.
Ahogyan az erőmből bírom, csak futok s rohanok,
A magányt már nem bírom tovább, így inkább meghalok…
Felhőkarcoló döfi át az éjszakai eget,
Reménytelenségben éltem én már éppen eleget.
Hiába vágytam, engem lágyan ölelő karokra,
Nem jutottam máshova, csak sötét, rideg sarokba.
Ajkai soha nem csókoltak meg senkinek,
Egyedül e világban nincs értelme semminek…
Egy magas felhőkarcoló tetején állok,
Többé feleslegesen egy percet sem várok.
Éppen elég esélyt adtam már az életnek,
Eleget reméltem, hogy az emberek szeretnek…
Gyötörnek a szörnyű rémálmok, gyötör a magány,
Mit tehettem volna, nem voltam soha vagány.
Eljött az idő, hogy szabadságom megváltsam végre,
S magasról tojjak eme hitvány emberi létre.
Merre jártál szerelem, merre jártál boldogság?
Tudod Te egyáltalán hány évig vártam rád?
Ha nem kellek senkinek, minek éljek e földön?
Nem tökölök tovább… levetem magam innen rögtön.
Zuhanok, csak zuhanok a sötét végtelenbe,
Nem becsült meg senki igazán az életembe.
Zuhanok lefele, egyre közelebb van a járda,
Egyedül csak azt bánom, nem teljesült életem álma.
Puff…
Antal Dávid
2012.02.04.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.