Öregedés útján
Öregszem és lassan mély ráncok ülnek arcomra,
Reménytelenség vetül legnagyobb álmomra.
Egyszer elrepül az idő szépen lassan felettem,
Életutam majdnem felét is talán már megtettem.
Lehet csak pár évtized, s őszbe borul a hajam,
Hosszú életen át mindig egyedül érzem magam.
Nincs lány, se társ, csak a fájdalom és a magány,
Egy életen át hajózok a reménytelenség taván.
Torz külsőm idővel ennél már csak csúnyább lehet…
Nem létezik lány e Földön, aki engem viszont szeret.
Így egyedül élek, s majdan egyedül is halok,
Őszinte szeretetemre viszonzást soha sem kapok.
Antal Dávid
2012.03.24.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.