Tenger közepén sodródva
Nem éltet többé remény, nem éltet már szerelem…
Csak sodródok egyedül a jéghideg, végtelen tengeren.
Néha hatalmas hullámok csapnak össze felettem,
Elfordult tőlem minden lány, kiket szívből szerettem.
Tehettem én bármit, hogy bizonyítsam, mit érzek,
A lányok csak szíven döftek, kit érdekelt, hogy elvérzek…
Sós tenger kellős közepén olthatatlan a szomjúság,
Csak hánykolódom a hullámokon, ez a legnagyobb bosszússág.
Csak hánykolódom a hullámokon az élet tengerén,
Hanyatt dőlve várom, hogy az élet mit sodor elém.
Nem merek már cselekedni, nem merek már hinni…
Pofára estem, ha próbáltam a magány ellen tenni.
Hatalmas a tenger, hosszú még az élet,
De pár nélkül, ugyan mit érhet?
Mire megy az ember egyedül a világban,
Ki segít neki, hogy ne süllyedjen el a hibákban?
Szívemben fájdalom, szemeimben könnyek,
Mikor kilépek az utcára, s a párok szembe jönnek.
Szemeikben derű, boldogság szívükben,
Lassan csak én élek egyedül, magányosan az életben…
Egyedül sodródok a végtelen, jéghideg tengeren,
A közelben nincs part, hova kikössön a szerelem.
Hullámzik a tenger, folyton változik az élet,
Csak egyvalami örök, eme magányos lélek.
Antal Dávid
2012.04.25.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.