bucuslife

                     Léda

Volt most jó pár hosszú, szürke hónapom,

Hogy szívemet nem éltette senki iránt vonzalom.

De felkavarta az állóvizet egy hirtelen jött szellő,

S felbukkant a vízből egy álomszép sellő.

Gyakorta látom s tudom, csak egy álom,

Ő se fog tudni szeretni, nem lesz soha a párom.

Mint a Hold az égen, oly messze áll tőlem Léda,

Hiába nyúlok felé, nem elég hosszú a létra.

De a lágy szellőben barna haja lobogása,

Ráébresztett mi szívem legnagyobb kívánsága.

S ha néha láthatom két derűs, barna szemét,

Átérzem, mi élteti egy magányos ember szívét.

Legalábbis éltetne, ha a remény még létezne,

S ha az örök magányom megszűnne, mint téveszme.

Magányosan begubózva, mint bábjában egy pillangó,

Így álmodozom róla, ki szívemnek nem múlandó.

Léda, szemeim előtt, egy bájos arc tükröződik,

És Szívemben a szeretet gyengédséggel ötvöződik.

Arcomat lágy szellő simítja végig, akár az Ő keze,

S elképzelem, hogy milyen boldog lehetnék vele.

                                                                    Antal Dávid

                                                                     2012.10.04.