Céltalanul
Kínzó depresszió taszít le engem a sötétbe,
Magányosan ülök egy nagy kiszáradt fa tövébe.
Ebben a világban nem létezik a boldogság,
Hiába vesz engem körül család és rokonság.
Mert nincsen olyan lány, aki viszont szeretne,
Aki mellett szívem nagyon boldog lehetne.
Nincs már életcélom, amiért küzdhetek,
A rossz dolgok felett én úgy sem győzhetek…
Ha Győrben vagyok éppen, mindig haza vágyom,
S ha itthon vagyok, akkor, Győri lét az álom.
E világban sehol nem találom helyem,
Céltalanul bolyongva fogom a fejem…
Nincsen senki és semmi, ami egy helyhez köt,
A depresszió egyre s egyre mélyebbre lök.
Nem tetszik a jelen, hiányzol gyerekkor!
Felnőve lekopott arcomról a vigyor…
A múltba vágyom, hogy szívem újra boldog lehessen,
Most katonának állnék, hogy magam agyon lövessem.
Mert magányosan sétálok este az esőben,
S nem látok semmi szépet a közelgő jövőben.
Antal Dávid
2012.12.27.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.