bucuslife

Fájó könnycseppek

Beborult az ég, szakad az eső,

Elhagyott végleg a lelkierő.

Könnycseppek folynak végig a bársonyos arcon,

Mit sem ért a boldogságért vívott nagy harcom…

Odakint tombol hatalmas vihar,

Lelkem a szeretet nélkül kihal.

Hogy kisírjam magam, a világ elől elbújok,

Sötétségben élek, mert minden gyertyát elfújok.

Már nem is szól hozzám soha senki…

Így én se szólok senkihez… ennyi.

Hogy emberek ne láthassák fájdalmas könnyeim,

Eltakarják arcomat olvasatlan könyveim.

Nem érdekel senkit, hogyan érzek,

Azt sem veszik észre, hogy ha vérzek.

Rég nem láttam már a hű barátaim arcát,

S rég éreztem arcomon lányok édes ajkát.

Nincs mit csinálnom, nincs hova mennem,

Csak tudnám miért kell most itt lennem…

Csöndesen sírok, puha párnámra borulva,

Meguntam életem a gép előtt kockulva.

Szürke a világ, szürke az ég alja,

Lány szép szavaim meg soha nem hallja.

Régóta vagyok bezárva itt egyes egyedül,

Nem lehetek szerelmes, ez pusztít el legbelül.

                                                                   Antal Dávid

                                                                    2013.01.07.