bucuslife

                    Nem félek

Lenyugszik a Nap a domb mögött, de én nem félek,
Hisz huszonhat éve, egyedül, remény nélkül élek.
Sötéttől sem félek eme unalmas, szürke létben,
Felőlem lehet hideg, nem fázok a fagyos télben.

Nem félek a fájdalomtól, hisz mást amúgy sem érzek…
A nők párszor már szíven döftek, ezer sebből vérzek.
Nem félek attól, hogy porban fekve lassan elvérzem,
A túlvilág rejtekében jobb lesz nekem, úgy érzem.

Már nem félek attól, hogy mindig egyedül vagyok,
Úgy is mindig csak saját magamra számíthatok.
Hogy szeret-e valaki, többé ez nem érdekel,
Ha oda át leszek, engem már senki sem érhet el…

Őszintén mondom ki, hogy nincs többé, amitől féljek,
Nincs már semmi, ami arra ösztönözzön, hogy éljek…
Nem félek a haláltól, eleget éltem egyedül,
Én másra nem is vágyom, csak a halálra, legbelül.

Nem veszíthetek semmit, ezért nem félek megtenni,
Csak ebben a tré világban ne kelljen többet lenni…
Nem félek szembenézni pokollal és a Sátánnal,
Úgysem lehetek együtt soha a drága mátkámmal.

Hűvös a mai alkony, izzó vörös az ég alja,
Őszinte szavamat többé élő ember nem hallja.
Hatalmas fájdalomtól lángol szívem, de még sem félek,
Magányos utam végén, lassan a túlvilágra érek.


                                                                           Antal Dávid
                                                                            2013.04.14.