Nem kellek senkinek
Magányos szívem fájdalomtól megremeg,
Mert engem e világban egy lány sem szeret.
A tükörablak túloldalán kéne lennem,
Mert én látom őket, de ők nem látnak engem…
Hatalmas a csend és nagyon sűrű a köd,
Szívem a fájdalomtól néha nagyot nyög.
Végtelen sivatagban csak egy kis porszem vagyok,
Hiába hatalmas szívem, esélyt nem kapok…
Nem kapok esélyt arra, hogy szeressek,
És hogy egy életen át boldog lehessek.
Eddig akárkit, én mindhiába szerettem,
Ebbe a tág világba magányra születtem.
Nem kellek senkinek, egyetlen lánynak sem…
Feladom! A boldogságot már nem keresem.
Belenyugszom, hogy boldogtalan az élet,
De így magányosan gyorsan érjen véget!
Sötét szemeimből bús könnyek folynak ki,
De az életemben sosem volt, aki
Letörölje őket mély szeretetével,
S beragyogja napjaim nevetésével.
Hosszú évek óta nem változik semmi,
Sem a világ, sem a külsőm… ennyi.
E csúf testben elfogadni egy lány sem tud,
Ha meglátnak, egyből mind világgá fut.
Csúf testbe születtem… erről nem tehetek,
Ember vagyok és tiszta szívből szeretek.
Legalábbis szeretnék, ha lenne valaki,
Ki által megpendülnek szívem húrjai.
Szeretetre és egy kedves, hű társra vágyom,
Kitől a homokban nem magányos a lábnyom.
De hát csak egy senki vagyok… mit sem érek…
Ha így kell élnem, rövid életet kérek!
Magányos szívem nagy fájdalomtól remeg,
Mert engem e világban egy lány sem szeret.
Én feladtam, már nem is vágyom semmire,
Fölösleges vagyok… nem kellek senkinek…
Antal Dávid
2013.04.14.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.