bucuslife

 Szívem fájdalma

Értelmetlen az élet,

Rájöttem, hogy szart sem érek.

Magamra hagy engem mindenki,

Sötétségben egyedül szenvedni.

Elfelejtenek az emberek,

Szeretethiányban szenvedek.

Csak púp vagyok a hátakon,

Egyedül sétálok utamon.

Én egy nagy vesztesnek születtem,

Életem egyedül kell leélnem.

Soha sem szerettek a csajok,

Itt kezdődtek régen a bajok.

Én vagyok az elkényeztetett kis köcsög,

Az utcán mindenki a képembe röhög.

Fura a külsőm és pici a fejem,

De attól lehetne normális életem.

Csúnya vagyok és hülye a hangom,

Ez volt mindig is a bajom.

Genetikai hibával születtem,

De erről nem én tehettem.

Kirekeszt az emberiség,

Pedig nem is vagyok kisebbség.

Ugyan olyan ember vagyok,

Mégis nevetnek rajtam a nagyok.

Csak ön sajnáltatom magamat,

Ezzel veszítem el a barátokat.

Én csak egy fölösleges selejt vagyok,

Arcomon boldogság rég nem ragyog.

Egyedül maradtam, egyedül csak én,

Üldögélek magányosan a szobám mélyén.

Már semmi sem éltet és érdekel,

Folyton csak kinevet a sok ember.

Íme ez a valóság,

Selejt vagyok semmi más.

Nincsen már rám többé szükség,

Tőlem nem kell senkinek segítség.

Tojik rám a pokol és az ég is,

Hát így legyek boldog mégis?

Minek élni, ha úgyis meghalok?

Odafent nevetnek rajtam az angyalok.

A pokolban is csak nagyokat nevetnek,

Milyen élete van idefent az embernek.

Egyedül vagyok a két világ között,

Boldogtalanság lapul bennem, ami örök.

                                                                                        Antal Dávid

                                                           2008.11.14.

„Mindenki úgy lát, ahogy kinézel, de csak kevesen tudják, ki vagy!”