Engem soha nem fog megérteni senki.

Engem egyedül csak a szeretet éltet, ha van kiért harcolni, ha van kiért élni, ha van kit szeretni, megölelni, megpuszilni, megérinteni, ha van kivel találkozni, együtt lenni. Számomra nagyon sokat jelent egy puszi, egy ölelés, egy érintés, egy simogatás, a bizalom, az őszinteség és a barátság, akár adom, akár kapom. Ezek a dolgok nélkül nem tudok létezni. Az emberek mindig a külsőm alapján ítélnek meg, nem mernek hozzám érni, megpuszilni, mintha valami fertőző betegségem lenne. Nem találkoznak velem szívesen, az embereknek kínos velem mutatkozniuk.

Tesóm azt mondta, előbb magamat kell elfogadnom, szeretnem, hogy azután más is szeretni tudjon. De én addig nem tudom magam elfogadni és szeretni, amíg más sem szeret és fogad el. Nekem fontos mások rólam alkotott véleménye. Hogy érezzem jól magam a bőrömben, ha mindenki nyomoréknak néz. Én hiába tudom magamról, hogy jó ember vagyok, okos, normális és egészséges vagyok, ha közben a többi ember az ellenkezőjét gondolja rólam. Soha nem értették meg, hogy nekem semmi bajom nincs önmagammal, én jól érzem így magamat, csak mások nem tudnak elfogadni.

Egy éve összevesztem egy barátommal, akit mindennél jobban szerettem, akiben vakon bíztam. De egy éve hátat fordított nekem minden ok nélkül. Akkor meghalt bennem egy rész, ami azóta se éledt újra. Most egy hete ismét összevesztem egy barátommal, aki szintén hasonló jelentőségű a számomra. Lelkileg teljesen meghaltam. Már nincs bennem szeretet senki iránt, már nem tudok szeretni senkit. Már attól sem leszek boldogabb, ha hallhatom a múzsám hangját, pedig régen olyankor fülig ért a szám.

Úgy érzem magam, mint egy darab élettelen, lélektelen tömb, amibe mindenki belerúg mérgében. Félelmetes így érzéstelenül létezni. Csak a harag és a gyűlölet árad szét bennem. Manapság nem gondolok senkire se, nincsenek álmaim, csak öntudatlanul fekszem az ágyon, mint egy gép. Bár manapság megint egyre gyakrabban vannak rémálmaim. Nyáron, 2 hónapon keresztül csak rémálmaim voltak. Gyakran aludni se mertem egész éjszaka Szépen lassan 4 év alatt teljesen megőrültem. Május óta tök egyedül vagyok (most január van), Anya sosincs itthon,dolgozik, barátnőzik, pasizik. Tesóm csak 1-2 havonta kukkant haza egy kis időre,  apunak pedig mindig a munka volt a legfontosabb vele is havonta csak egyszer találkozok, amikor gyerektartást hoz.

A barátaim 90%-a 4 éve hátat fordított nekem, soha senki nem ér rá. Legalábbis rám senkinek nincs ideje, mert persze más barátokkal rendszeresen találkoznak, csak velem nem akarnak. Ezt a legnehezebb elviselni, főleg úgy, hogy régen 18 évig minden nap volt kivel együtt lógni, de ez 4 éve megszűnt teljesen. Előfordul, hogy hónapokig nem találkozok egy barátommal se. Nem bírom elviselni a magányt. Az ember, társas lény, ha nem így lenne, Isten csak Ádámot teremtette volna meg… Rossz érzés, hogy soha nem hív fel senki, még csak sms-t sem küld soha senki önmagától, maximum ha az enyémre válaszolnak. Én mindig megtettem mindent, amit csak tudtam a barátaimért, közép suliban mindig dupla annyi cuccal jártam mint a többiek, mindig mindenki tőlem kért kölcsön papírt, ceruzát, ollót, radírt, az írásbeli házikat is szinte mindig megcsináltam angolból vagy bármi másból, hogy kölcsön tudják kérni lemásolni. Mindig számíthattak rám a barátaim,.bár ez visszafelé nem teljesen működik. A legtöbben elfelejtenek.

Amikor a barátok hátat fordítottak, elkezdtem magányomban párt keresni, személyesen, neten, szülővárosomban, más megyékben, volt hogy más országokban is. De a nőknek csak a külső a fontos… így nem sok jó sült ki ebből a dologból. Minden lány pofára ejtett/pofára ejt, és áttaposnak rajtam, így 4 év alatt ez még jobban megtört és elvette az életkedvemet és a reményt.

Életem legnagyobb álma, hogy egyszer családot alapíthassak, szeretnék egyszer apa lenni, de ettől az álomtól, reménytől, egyre messzebb kerülök. Már abszolút nincs bennem remény.

Irígylem az öngyilkosokat, hogy ők megmerik tenni, kimernek szállni az életből a szebb lét reményében a túlvilágon. Nekem rettenetesen fáj, hogy gyenge vagyok, és nem vagyok bátor hozzá, hogy megtegyem, hogy itt hagyjam ezt az életet, ami számomra már nem jelent semmit, csak kín és szenvedés, tele félelemmel, reménytelenséggel. Pedig hiszem hogy a túlvilág ennél csak szebb és jobb lehet.

Mindenki azt hiszi, hogy csak sajnáltatom magamat, amikor panaszkodom ezekről, a dolgokról, pedig én csak próbálok kicsit könnyíteni a lelkemen, és csak azt szeretném, hogy megértsenek az emberek, elfogadjanak, bízzanak bennem, szeressenek és néha keressenek.

Az a baj, hogy én nem tudok csak kicsit szeretni, nagyon szeretek és ezért, sok szeretetre van szükségem, ahhoz hogy boldog lehessek. „Az ember úgy viselkedik másokkal szemben, mint amit ő is elvár másoktól.” Mindig eszerint, az idézet szerint éltem. Mindig úgy viselkedek a barátaimmal, ahogy nekem is jól esne.

De mivel ez nem nagyon működik, így pszichológusnál lyukadtam ki. Bár számomra ő nem tud segíteni, egyedül csak a barátaim tudnának, ha újra visszafogadnának maguk közé, mint valamikor régen.

                                                                                                                       Antal Dávid 

2010.01.11.