Boldogság
Apró gyertyafény gyúl fagyos sötét éjjelen,
A testben szétárad egy érzés, ez tart éberen.
Lassan elhiszel mindent, hogy nem vagy felesleg,
Hó és eső, rájössz, örökké bizony nem eshet.
Komor sötétbe utat tör a vidám kis gyertyafény,
S arra kapod fel a fejed, hogy feléled a remény.
Lágy melegség árad a kiolvadó szív mélyéből,
Napfény válik egy pillanat alatt a kis gyertya fényéből.
Szépen lassan minden kitisztul a szem előtt,
A tüdő kitágul, hisz újra kap friss levegőt.
Kisimuló arcbőrön a ráncok láthatatlanná válnak,
Az íve lassan felfelé görbül a lekonyuló szájnak.
Nem rég a test, a lélek fagyott volt a sötétben,
S most ott áll erősen s ragyog a napfényben.
Mikor szertefoszlik a sötétség és a lélek felolvad,
A testben szétáradó érzéstől a szív újra doboghat.
De nem is csak úgy dobog, ritmusra veri az ütemet,
Így jut el minden sejthez a létfontosságú üzenet.
A testben úgy árad szét a fény, mint az orvosság,
Két kezed kitárva, a világba ordítod „BOLDOGSÁG!”
Antal Dávid
2012.11.27.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.