Tíz emelet magasból
Egy tízemeletes bérháznak ülök a tető peremén,
Magamba fordulva én már csak a halálomat szeretném.
Elpárologtak életemből régi jó barátaim,
Szertefoszlottak lelkem mélyén egykori szép álmaim…
Hogy szívből szerethetek valakit, ki viszont szeret engem,
Aki nem törődik külsőmmel, csak a szépet látja bennem.
De nincsen senki, aki szívből tudna viszont szeretni,
Nincsen senki, akivel szívből lehetne nevetni.
Teljesen egyedül maradtam, a világ kizárt magából…
Egyedül nem találok kiutat öt éve a magányból.
Engem miért nem lehet szeretni? Nem tudom felfogni…
Szeretethiánytól fog a szívem szép lassan elfogyni.
A reménytelenségben eleget éltem én már egyedül,
Régen feladtam a boldogságot szívem mélyén legbelül.
Eleget csúfoltak s gúnyoltak külsőm miatt emberek,
Jól elbújok előlük, barátkozni velük nem merek.
Egy életen át tartó szerelem volt számomra a végzet,
A jó Isten csak annyit mondott „Hát barátom ezt benézted...”
A kedves leányzók szép szemében én semmit sem értem,
Csak egyetlen egy esély… netán sok volt, amit kértem?
Tíz emelet magasan csak úgy lazán széttárom két karom,
Ezt az életet tovább folytatni, így, én már nem akarom.
Öngyilkos leszek, és így csak izzó Pokolra juthatok,
De nem érdekel, leugrom, s a betonon szétpuffanok.
Tíz emelet magasról levetem vékony, törékeny testem,
Soha semmi nem fájt annyira, mint hogy szerelembe estem.
A szerelem fáj, és a szívemet kínozza kegyetlen…
Vér borítja be most a földet, senkinek se kellettem.
Antal Dávid
2012.12.18.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.