Isten tréfája
Ha az utcán sétálok, megbámulnak az emberek,
Séta közben nézelődni ezért nagyon nem merek.
Mutogatnak, beszólnak, és kinevetnek folyton,
Így lelki bánatomat mindig alkoholba fojtom…
Lehajtott fejjel s lesütött szemmel megyek előre,
Ha ki akarsz gúnyolni, kössz, de nem kérek belőle!
Hosszú volt a gyerekkorom, lelkileg nagyon kemény,
Hogy elfogadnak az emberek, már nincs bennem remény.
Régen a játszótérre is alig mertem kijárni,
A gúnyolás gyerekszívvel, iszonyúan tud fájni!
Az Isten e földre csak viccből teremtett engem,
Az emberek, a nők semmi szépet nem látnak bennem.
S hiába születtem férfinak, gyakran nőnek hisznek,
Ha megkérdezik, lány vagyok-e, azzal sírba visznek…
Van, aki ufónak néz és elmenekül előlem,
Ha lányoknak udvaroltam elegük lett belőlem.
Egész eddigi életemben csak rettegtem s féltem,
Egész életemet idáig bezárkózva éltem.
Nem merek ismerkedni, nem merek barátkozni,
Sok ember nem is akar velem soha találkozni.
Ha sétálok az utcán, az emberek jót nevetnek,
Csak egy gyógyír létezik, hogy vannak, akik szeretnek.
Egy vicc vagyok a földön, csak egy jópofa kis tréfa.
Hogy végre megszűnjek létezni, ezt kívánom néha.
Antal Dávid
2013.01.07.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.