bucuslife

Ha nincs remény, nincs boldogság…

Teljesen más voltam ezelőtt még hét évvel,

A depresszió még nem fojtogatott a két kezével.

De egész életemben kirekesztett voltam,

Elfordult tőlem mindenki, bárkihez is szóltam.

Nézd meg, hogy mit adott nekem a jó Isten…
Egy testet, amiben a nőknek semmi szép nincsen.

Sok embernek csak gúny vagyok a szemében,

Kevesen vannak, kik megőriznek szívüknek mélyében.

Becsúszott az élettől már nem is egy nagy pofon,

Ami hatalmasat csattant a szívemen s az arcomon.

Mert valahányszor a lányoknak udvarolni kezdtem,

A fehér lóról minden alkalommal pofára estem…

Csalódásban, fájdalomban ugyan mit is várhatnék…

Azt kívánom, a sötétséggel bárcsak eggyé válhatnék.

Sok negatívum volt már, amiket az életben megéltem,

A vidámságot lelkem mélyén már rég búra cseréltem.

Nem hiszem, hogy meghallgatják odafent az imáim,

Mert a lányok nem látnak mást csak a külső hibáim.

Szembe úszom az árral és így elérhetetlen a part,

Szívem e világon csupán csak szeretni akart.

Nekem is gyakran folynak ki könnyek a szememből,

Mert az élet, mit magaménak hittem, kifolyt a kezemből.

Nem vagyok nagymenő, aki bármit megtehet,

Csak egy zárkózott ember, akit egy sötét szoba rejteget.

Nem jó ez a világ, elment tőle rég a kedvem,

Mert nem egyedül, hanem egy lánnyal kéne lennem…

De a gép rám az életben ezt a sorsot osztotta,

Reménytől a szívemet lehet, hogy örökre megfosztotta.

Boldogságról, szeretetről én mindhiába álmodom,

Elmossa a víz e föld színéről a lábnyomom.

Huszonhat éve próbálok ugyan az a srác lenni,

De ha nincs remény, akkor boldogság sincs, ennyi…

Kicsit tág ez a nagyvilág nekem,

Nem találom benne rég a helyem.

Már nem látom tisztán a holnapot…
Bármelyik nap simán meghalhatok.

Piával teli pohár az asztalon,

Ha úgy van kedvem, hát beleiszom.

Szólj majd, ha netán egyszer véletlen,

Szeretni tudsz majd ebben az életben…

                                                      Antal Dávid

                                                       2013.02.04.