Hó födte tájak lejárt az időtök
No lám csak, a sötétség foszladozik netán?
Három hónapos komor itt léte után…
És lám, már nem is vacogok olyan nagyon,
Feltöltődök energiával a Napon.
Hó födte tájak, nektek lejárt az idő,
Elolvad a hó, s a zöld fű újra kinő.
Fülelek, mi ez? Madárcsicsergés talán?
Felnézek, s látom, madarak ülnek a fán.
Ismét eljött szívet melengető tavasz,
Vígan kiáltom oda neki én is: Szevasz!
A rét végre vidám színekbe öltözik,
Vándor madarak hada hazaköltözik.
Utcazenész kezében megszólal a gitár,
Rába partján nézem, hogy szárnyal a sirály.
Amott egy kisgyermek galambokat kerget,
Hajléktalan a padon csikket tekerget.
Élet tölti meg a kanyargó utcákat,
Ló ménesek szelik át a nagy pusztákat.
Téli álmából ébred fel a világ,
Finom illatot áraszt a sok kis virág.
Szertefoszlik a sötétség, utat tör a fény,
Úgy, ahogy az ember szívében a remény.
Kék égen, fent, szürke bárányfelhők úsznak,
Feléled a világ s a napok pergősen múlnak.
Antal Dávid
2013.03.07.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.